2011. április 24., vasárnap

Razvaljajeva Anasztázia hárfa diplomahangversenye

Szeretettel várnak minden érdeklődőt Razvaljajeva Anasztázia hárfa diplomahangversenyére, melyet a Zeneakadémia Kamaratermében tartanak.

Kolarics Kinga Katinka hárfa diplomahangversenye

Kolarics Kinga Katinka diplomahangversenye a Zeneakadémia Kamaratermében, melyre minden érdeklődőt szeretettel várnak. A koncertre a belépés ingyenes.

Ventoscala Kamaraestek III.

A Ventoscala Szimfonikus Zenekar új koncertet hirdetett a Facebook-on. Az együttes tagja egyik kedvencünk, Kolarics Kinga hárfás is. A programot nyugodt szívvel ajánljuk, és nemcsak a humánus jegyárak miatt...

2011. április 20., szerda

Alizbar - kelták, hárfa és terápia

Alizbar zenél
Magyarországon a hárfa terápiás célú használata korántsem olyan elterjedt, mint lehetne, a Seduxen mindenesetre még népszerűbb. Pedig a húrok rezgésének bizonyítottan gyógyító hatása van, és az angolszász országokban például se szeri, se száma a kórházakban vagy a kórházak mellett működő hárfás terapeutáknak.

2011. április 17., vasárnap

Tamara de Lempicka – nő ecsettel, Bugattival

A közelmúltban jelent meg cikkünk Vera Dulováról, a 20. század egyik legragyogóbb női hárfásáról. Néhány olyan fotót is közöltünk róla, amelyek az 1920-30-as években készültek, s amelyeken a fiatal Dulova az akkoriban divatos bubifrizurával tündököl. Látva ezeket a képeket, lehetetlen, hogy ne szóljunk Tamara de Lempicka lengyel festőről is, minden idők legeredetibb és legelismertebb női festőművészéről.


Önarckép zöld Bugattival
Tamara de Lempicka nem tudott hárfázni, legalábbis életrajzírói semmi ilyesmit nem jegyeztek fel róla. Látszólag tehát nincs köze sem a hárfához, sem a hárfazenéhez. Mindazonáltal életútja és művészete értékes tanulságokkal szolgálhat minden mai hárfásnak - arról nem is beszélve, hogy egyik fő műve mégiscsak a zenéléssel kapcsolatos.

Élete

Tamara 1898. május 16-án született Varsóban egy előkelő és gazdag család tagjaként. Eredeti neve Maria Górska volt. Apja ügyvédeskedett, anyja elismert társasági hölgy volt. Kiskori tanulmányait egy bentlakásos iskolában végezte a svájci Lausanne-ban. Vakációit pedig rendszerint nagyanyjával Olaszországban és a francia Riviérán töltötte.

Szülei 1912-ben elváltak. A kislány ekkor édesanyjával Oroszországba, Szentpétervárra került. Mindössze 17-18 éves volt, amikor hozzáadták a hozományvadász Tadeusz Łempicki ügyvédhez. Ám alig egy év múlva, 1917-ben kitört a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, és Tadeuszt letartoztatták, majd szabadon engedése után menekülniük kellett az országból.

A francia fővárosba, Párizsba emigráltak. Kezdetben a családi ékszerek eladogatásából éltek, Tadeusz ugyanis itt sem talált magának megfelelő munkát. Hamarosan megszületett gyermekük, a számos festményen megörökített és halhatatlanná tett Kizette.

Azt nem tudni, hogy Tamara hogyan és miért kezdett el festeni. Talán Párizs akkori légköre és a nincstelenségtől való félelem terelte a művészi munka felé. Mindenesetre nagyon gyorsan haladt a tanulmányaiban, és hamarosan európai hírű művésszé képezte magát. Munkáiban az akkoriban divatos art déco stílust ötvözte a Braque és Picasso által fémjelzett kubizmussal, valamint a futurizmussal és a Bauhaus-szal. Képein az arisztokraták csillogó világát, a nagypolgári jólétet és életstílust örökítette meg úgy, hogy általában gazdag fiatalokat ábrázolt elegáns, drága ruhákban és környezetben. Egyik első sikere az Önarckép zöld Bugattival című festmény volt. Ez nagyjából elárulja, hogy Tamara milyen életet ismert és élt, bár kritikusai közül számosan úgy tartják, hogy a mű sokkal inkább önirónia és kritika, semmint valamilyen magasztalt idea.

Rendfőnöknő

Ennek némileg ellentmond, hogy a húszas évek közepétől Tamara egyre inkább elhanyagolta a családját. Viharos társasági életet élt és leszbikus kapcsolatai alakultak ki. Lánya nevelésével nem törődött, végül 1928-ban férjétől is elvált. 1929-ben Amerikába utazott, ahonnan megüzente Kizette-nek, hogy nem tér vissza többé Európába. Az USA-ban kezdetben sok pénzt keresett, amit a Nagy Világgazdasági Válság miatt gyorsan el is veszített. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy folytassa bohém, minden átlagosat megvető nagyvilági életét. 1933-ban feleségül ment a kiváló üzletemberhez, a hatalmas vagyonnal rendelkező Kuffner báróhoz. Bár ebben az időben már királyok is vásároltak tőle, és gyűjtői között neves múzeumok is voltak, igazi sikereit azonban az hozta, hogy a kor nagy hollywoodi csillagai között is divatos lett. Ekkoriban ragasztották rá a „baronesz ecsettel” nevet. Hollywoodba egyébként a magyar gyökerekkel rendelkező világhírű King Vidor filmrendező vezette be.

A harmincas évek közepétől Łempicka művészete változni kezdett, egyes festményein menekültek és katolikus szentek is megjelentek. A nemcsak kiváló üzleti érzékkel, hanem politikai és történelmi éleslátással is rendelkező férjével gyakran ellátogattak Európába, többek között Magyarországra is, s nemcsak a híres fürdőinket keresték fel. Félve a készülődő háborútól, itt lévő ingatlanvagyonukat felszámolták, és igyekeztek a magyar menekültek emigrálását is szervezni. 1943-ban New York-ban az East 57. utcában lévő lakosztályukat a magyarországi birtokról kivitt antikvitásokkal rendezték be.


A II. világháború után Tamara népszerűsége gyorsan csökkent. Ugyan megpróbálkozott a Dalí-féle szürrealizmussal és az amerikai absztrakt expresszionizmussal is, sőt újabb festőtechnikákat is kipróbált, ám elmaradt a várt siker. Férje 1962-ben meghalt. Ekkor Texasba, Kizette-hez költözött. Lánya a menedzsere lett, személyes viszonyuk azonban Tamara zsörtölődései és zsarnokoskodása miatt nem javult. Az 1970-es években már nemcsak az újabb festőanyagokra panaszkodott, de úgy tartotta, hogy az akkori emberek már nem olyan érzékenyek a művészetre, mint amilyenek a háború előttiek voltak. Maga az öregedés, egykori szépségének elvesztése is nyomasztotta.

1978-ban Mexikóba, Cuernavaca városba költözött. Itt fiatalokat próbált maga köré gyűjteni. Nyolcvankét évnyi hosszú élet és három hónapi haldoklás után itt halt meg 1980. március 18-án. Hamvait kívánságára Giovanni Agusta gróf a Popocatépetl vulkánba szórta. Górska, azaz „hegyi”, még halálában, utolsó kívánságával is dekadens istenét szolgálta, átírva a Bibliát: Tűzből vétettél, mert Tűz vagy te, s ismét Tűzzé leszel.

Bár élete utolsó évtizedeiben mintha megkeseredett volna, azonban a siker ekkor sem kerülte el. Ahogy az avantgárdot és például Kassákot is, úgy őt is újra felfedezték a hatvanas években. 1966-ban Párizsban a Musée des Arts Decoratifs emlékkiállítást szentelt neki, ami újra divatba hozta New York-ban és másutt is az art déco-t. Még megérhette, hogy kalandos, nagyvilági életéről színdarabok és regények, műveiből könyvek készüljenek. Talán tényleg örök életre és örök ifjúságra vágyott. Paradox módon a halhatatlanságot azonban mégiscsak a munka adta meg neki.

*

Ma Tamarát tartják minden idők legsikeresebb női festőjének. Legnagyobb rajongója Madonna, aki dalokat, sőt egész koncertturnékat épített a művészetére. Sikerének egyik titka, hogy nemcsak értette kora „izmusait”, de igazán eredeti módon alakította is azokat. Itthon, Magyarországon mégis megdöbbentően keveset tudunk róla, dacára a magyar vonatkozásoknak és annak, hogy nem messze Krakkóban városi szuvenírként utcán is vásárolhatók filléres nyomatai.

Egyik fő műve egy gitáros-lantos nőalak. A témát többször is megfestette másféle lányokkal és másféle zeneszerszámokkal – a hárfa kivételével. A képen minden megvan, amiért Lempicka-t szeretik. Szabályos mértani idomokra, háromszögekre bontott látvány; csak az emberre jellemző geometriai absztrakciók; hideg kolorit; a selyem fényes anyagszerűsége; bubifrizura és angyalokat idéző barokkos kéz- és testtartás; tüzes és érzéki száj; már-már butának tűnő élveteg tekintet; felhőkarcolók és magány; városi szmog és luxusanyagok. Csupa-csupa ellentét rengeteg szomorúsággal, mégis harmóniába rendezve.

Zenész kékben (La Musicienne)


*

Frissítés: A fenti képet 2009-ben ellopták fegyveresek a hollandiai Scheringa Múzeumból. Most az a hír jött, hogy 7 év után visszajuttatták a tulajdonosnak. Talán hamarosan mi is láthatjuk, mivel úgy hírlik, hogy a felújított Szépművészeti Múzeum első kiállítása Tamara életművét mutatja majd be.

Tamara de Lempicka
portréja
Források:

2011. április 16., szombat

Dr. Géczy Károly: Vándorévek muzsikája (V.)

Dr. Géczy Károly bőgős és zenetörténész hosszú évekig élt az Egyesült Államokban. Würtzler Arisztidnek emigráns társa, barátja és munkatársa volt New Yorkban. A Debrecenbe visszatelepült idős mester megjelenés előtt álló önéletrajzi könyvét „Vándorévek muzsikája” címmel írta meg. Ebből közlünk részleteket, megköszönve neki az érdekes történeteket és emlékeket.



Würtzler lakásán


– Tanár Úr! Megmondom őszintén, szeretném átírni néhány művét! – Elhallgatott a hárfás és várta a Mester reakcióját. Kodály eltűnődött, és azt gondolta, hogy ez a hallgatás már félig beleegyezést jelentett. De Würtzler ezt sem hagyta annyiba és mondta:

– Tanár Úr!..., hanem veszi rossz néven, mutatóban már át is írtam néhány darabot. – Kodály felélénkült. Most már nem hallgatott és nem váratott a válasszal.

– Mutassa! – Figyelmes érdeklődés hallatszott szavaiból. Átfutott a kottasorokon, ízlelgetve-kóstolgatva a kotta-jegyeket és megszólalt:

– Jó. Ez jó lesz! A gyerekeknek is. Mindenkinek. Jó. Jó!... –, Ezen aztán nekibátorodott Würtzler. Elővett egy másik darabot, illő bevezetéssel ezt is a kezébe adta. Kodály elmosolyodott. Micsoda ritka pillanat! Kodályt mosolyogni látni! Inkább csak magában mosolygott, nyílván Würtzler csínytevése, „elszemtelenedése” csalta arcára a halvány mosolyt.

Szinte belefeledkezett az olvasásba. Vissza-visszalapozgatott, s amikor végzett a „tanulmányozással”, az értelmezéssel, ráérősen hátradőlt a kanapén, és csak nagy-nagy sokára szólalt meg.

– Ez már nehezebb, Würtzler.

– Igen, Tanár úr, de jól fog hangzani.

És mivel minden kottánál ékesebben szól a hangszer, Würtzler a hárfához lépett és játszani kezdett

–Jó, jó Würtzler. Maga agitál engem. Nem bízik a kottaolvasásomban. Ejnye, ejnye, Würtzler! – fedte meg a Mester a hárfást.

Erre jót derült a zenész társaság. Kodály kijelentette, hogy „ezt már Földes (Andor) átírta zongorára”.

– Würtzler, miért a legnehezebbet választotta?

– Tanár úr engedelmével, megcsináltam négy hárfára is.

– Würtzler, maga útonálló! – Amikor Würtzler átakarta nyújtani a Mesternek a partitúrát, ő csak annyit mondott:

– Az Isten áldása legyen rajta.

Nagyon boldog lett a hárfás ehhez a hozzájáruláshoz, és ez felbátorította négy Kodály-darab átírására, amelynek másolatát itt mellékelem. Majd elkészült a második Bartók-album is. Ezeket ma már mindenütt játsszák a világon, a magyar zeneművészet és a fiatal hárfás-nemzedék dicsőségére. Miért ne játszhatnák a hárfások is ezeket a szép pentaton dallamokat? Aztán szó esett e zenésztársaságban a Mester legújabb tapasztalatairól. Megelégedéssel konstatálta a nagy előrehaladást az amerikai zenei életben, a néhány évtized alatt elért fejlődést. A Kodály-módszer előrehaladását is nagy megelégedéssel konstatálta. Itt saját módszerét a ritmuson alapuló Orff-metódussal egyetemben tanítják. Megalakult Massachussetts államban a Kodály Társaság a Connecticuti Kodály Intézet mellett. Ebben nagy szerepet vállalt az amerikai Francis Bacon is, a Wellesley College-i Kodály Intézet vezetője, és a magyar származású Alexander Farkas is. Kokas Klára és Forrai Katalin is sokat tettek a Kodály-módszer amerikai terjesztésében.

Mint aki megalakulása óta hetente összejött a New York Hárfa Együttessel, most is abban a szerencsében volt részem, hogy egy „jótékonysági koncerten” is részt vehettem. A Southern-Connecticut College által rendezett koncerten szereplő együttes és más magyar művészek felajánlották a bevételt a Kodály Intézet javára.

Egy kedves epizódnak lehettek tanúi a budapesti résztvevők a koncert előtt. A programon Würtzler Arisztid elvállalta, hogy lekíséri a Camil Saint-Saëns Hattyúját, amit a kiváló csellista, Onczay Csaba játszott. Mivel elég nagy távolságot tettünk meg New Yorkból, talán későn érkeztünk ahhoz, hogy Arisztid és a csellista elpróbálja a darabot. Ismerve viszont a hárfás blattolási – improvizáló – képességét, próbáltam eloszlatni a csellista aggodalmát. „Ne aggódj, mert olyan kiváló kísérő Würtzler, hogy még „Díszoklevelet” is kapott 1950-ben mint a közvélemény-kutatási verseny győztese, a Tabányi-zenekar tagjaként, az 500. Rádióhangverseny jubileumára.

Mint a fiatal zenészgeneráció tagja, Onczai nem ismerhette Würtzlert és a II. világháború utáni budapesti „haknizó” zenei életet, amikor a legjobb hangszeresek alig fejeztek be egy koncertet, máris taxin vitték el őket egy másik helyre anélkül, hogy tudták volna, hogy mit kell majd játszaniuk. Mert „mindent” leblattoltak. Mondanom se kell, hogy a „Hattyú”-t próba nélkül briliánsan lekísérte Arisztid Onczay megelégedésére.

De ahogy én hosszú évek alatt megismertem Würtzler Arisztidet, ő nem elégedett meg soha azzal, amit már – kemény munka árán – elért, tovább feszítette a húrt. Azon ritka művész egyéniségek közé tartozott, akit nem lehetett csak úgy könnyedén „lerázni”. Ránézve érvényes volt az az anekdota, ami Hollywoodban a magyarok körében elterjedt: egy magyar a hotel bejáratánál mögötted megy be a forgóajtón, de előtted fog bejutni az épületbe.

Egy utcai árus közgazdásznak is dicsőségére várna, ahogy ő nap mint nap ostromolta a koncertirodákat, managereket, az együttes világkörüli útja kezdetén. Vagy ahogy hibás angolsággal hívta a Fehér Ház titkárnőit, egy „alkalmas” koncertmeghívásra. Ezért elérte, hogy háromszor is játszhatott az „együttessel”. Ha elutasították Hétfőn, Kedden már újra jelentkezeti telefonon. Persze ehhez az ő zenei zsenialitása is kellett.

Az elért sikereken felbuzdulva, most már gátlástalanul ostromolni kezdte a Tanár Urat.

Megkérte a Mestert, hogy nézné meg Händel F-dúr Orgonaversenyéről készült szóló hárfaátiratát. (Ez volt az általa 1969-ben általa megszervezett első amerikai
hárfaverseny kötelező anyaga.) Ezúttal már nem úgy általában, hanem konzultációs munkajelleggel kérte meg a Mestert, olyan „egyenlő” zeneszerzői felkészültségű kollégától.

– Tanár úr kérem, hova lehetne tenni egy kádenciát?

Közben előkerült Serly Tibor is, aki Würtzlerrel együtt hallgatta Kodályt.

– Würtzler, Würtzler, maga azt éppen olyan jól tudja, mint bárki más, hogy abban az időben mindenki improvizált. Itt kellene megállni, ide rakja be a 6. foknál, és innen csinálja. És úgy próbálja megoldani, Würtzler, mintha keresgélné a hangnemet. És ha „megtalálja”, akkor folytathatja. Aztán építse fel virtuózan, használja fel mind a három tételnek a főtémáját, majd jöjjön vissza és fejezze be.

E ritka találkozásnak még egy másik hasznos eredménye született. A hárfarepertoár szűkössége miatti sok panaszkodás miatt Serly előadta, hogy ő már írt egy művet, mikor még a Philadelphiai Szimfonikusoknál brácsázott Stokowsky alatt. Végül is az a mű előkerült Serly pincéjéből és egyik sikeres darabjává vált a N. H. E. repertoárjának.

Kodály Tanár úr amerikai útja sikerrel zárult. Tetszettek neki a legújabb amerikai zenei eredmények. Mikor a vendégek szedelőzködni kezdtek, Würtzler és Serly meghívták egy jövő évi látogatásra. Kodály ezen mélyen elgondolkozott és csak annyit mondott.

– Würtzler, ezt még meg kell élni!


Előző Következő

Dr. Géczy Károly: Vándorévek muzsikája (IV.)

Dr. Géczy Károly bőgős és zenetörténész hosszú évekig élt az Egyesült Államokban. Würtzler Arisztidnek emigráns társa, barátja és munkatársa volt New Yorkban. A Debrecenbe visszatelepült idős mester megjelenés előtt álló önéletrajzi könyvét „Vándorévek muzsikája” címmel írta meg. Ebből közlünk részleteket, megköszönve neki az érdekes történeteket és emlékeket.


Tudunk magyar muzsikusok sikereiről, akik a Kossuth-emigrációval kerültek ki Amerikába, s akik főleg a keleti partvidék nagyvárosaiban, Bostonban, New Yorkban, Philadelphiában telepedtek le. Többségük zongoraoktatással foglalkozott, de sokáig csak másodállásban maradhattak a pályán, mivel akkor még kevés volt az érdeklődő növendék.

Volt egy tehetséges művész, akinek távoznia kellett hazájából az 1848-as szabadságharcban vállalt szerepe miatt. Görgey tábori hegedűse volt. Később az angol király udvari zenésze lett, és Amerika vadnyugati településeit is bejárva, még a Fehér Házban is játszott. A távol-keleti országokba is eljutott, aztán Ausztráliában is elkápráztatta a közönséget virtuozitásával. Kaliforniában, koncertezés közben a színpadon érte a halál. Reményi Ede volt az a világjáró hegedűs. Művei közül már csak a „Repülj, Fecském” és néhány kisebb virtuóz darab maradt fenn. Joachim és Brahms voltak a barátai: utóbbi a Magyar Táncokban Reményitől származó melódiákat használt fel.

Amikor 1883-ban a New York-i Metropolitan Operaház megnyitotta kapuit, a mindinkább előtérbe került Wagner-művek bemutatására kerestek karmestert. A választás a magyar Seidl Antalra esett, aki Richter Jánossal együtt éjszakákon át másolta a zenekari kottaanyagot Bayreuthban, és első kézből ismerte a nagy operaszerző intencióit. Ezt a megbízást nagy hozzáértéssel látta el korán bekövetkező haláláig. De ebben a zenei szentélyben őt több magyar művész követte. A későbbi nagy magyar karmesternemzedék legtöbbje is szerepelt e házban. Aztán a zeneművészet más területén olyan nevek, mint Bartók, Dohnányi, Szigeti, Reiner, Ormándi, Doráti, Szeli, Solti, Halász, Kertész, Rozsnyai, Darázs, Starker, Földes, Sebők, Hertz, Carelli, Ligeti és mások: hangszeresek, pedagógusok és zeneszerzők nagyban gazdagították az amerikai zenei életet.

*

De egyedül áll az amerikai magyarság történetében, amikor egy egész család vállalt missziót, hogy fenntartsa és ápolja az itteni emigrációban a művészet szeretetét. 1905-ben feleségével, három lányával és két fiával – legkisebbik fia, Géza, már New Yorkban született –, érkezett az Új Világba Serly Lajos, a „Kék nefelejts” és több népszínmű szerzője, karmester, zeneszerző, zongorista. Édesapja halála után Losoncon kikérte a bőrgyárból ráeső jussát, és azt a magyar kultúrára „pazarolta”. A Millenniumi ünnepségekre saját zenekart és kórust alakított. Majd, hogy az óbudai német lakosságot a magyar nyelvre nevelje: felépítette Budán a Kisfaludy Színházat. Itt játszották Donáth Ede daljátékát, a „Sulamit”-ot is, ami hatalmas sikert aratott. Ha ez a mű nem is jutott el az amerikai magyarsághoz, New Yorkban élő leszármazottja, Mauthner Mimi az itteni kulturális élet mecénása lett. Édesapja emlékére létrehozott alapítványával az óhazai fiatal tehetséges karmestereket is támogatta.


Mivel az épületet az akkori kultúrtárca „kőszínháznak” minősítette, annyira megadóztatták Serlyt, hogy elúszott az atyai örökség, és a karmesterkedésből meg szerzeményeinek jövedelméből a népes család eltartása már kétségessé vált, ezért kénytelen volt hazáját elhagyni. Ideérkezve zongoraoktatással kezdett foglalkozni, miközben a család összes tagját egy művészi csapattá fejlesztette. Mikor a programot összeállította, részt vett az együttesben a feleség is, aki kiváló énekes volt, és már otthon sikeres pályát futott be. A lányok táncoltak, a fiúk hegedűn és brácsán játszottak. A már itt született legkisebbik fiú, Géza csellózott. Ő már az 56-os menekülteket mint a new york-i 802-es Zenész Szakszervezet magas rangú tisztviselője segítette.

Déryné módjára bejárták az akkori magyarlakta településeket. New York, New Jersey, Connecticut, Pennsylvania és Ohio magyarsága nagy lelkesedéssel fogadta változatos programjukat. A két lány aztán hivatásos táncos lett, akik a különleges tehetséggel megáldott fiút, Tibort, már segítették abban a törekvésében, hogy a budapesti Liszt Akadémián kitűnő eredménnyel vizsgázzon. Itt, a Hubay, Dohnányi, Bartók és Kodály által fémjelzett zenei élet Serlyben termékeny talajra talált. Nemcsak mint hangszeres művész, hanem mint zeneszerző is a legjobbak közé küzdötte fel magát. Hazatérte után jelentős szerepet vállalhatott az amerikai zenei életben. Bartókkal való barátsága közismert. Hirtelen bekövetkezett halála előtt éppen a Nagy Mesterről írott autentikus életrajzát kívánta sajtó alá rendezni, mikor Londonban automobilszerencsétlenség érte és értesültünk halála felől.

*

Felhős, októberi vasárnap délután van. A new york-i Central Parkban próbálok néhány dél-amerikai fiút összeverbuválni egy kis futballozásra, de nagyon nedves még a talaj és a baseballosok által lekoptatott pályát víztócsák tarkítják, így hát inkább hazakocogok, és egy meleg fürdő után nekiállok gyakorolni nagybőgőmön. A megszokott unalmas skálázással kezdem, de valami megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtam, és egy szomorú bizánci melódiánál kötők ki. Ezt a temetési éneket játszottam azon a ködös őszi délutánon is, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik minnesotai egyetem zeneszobájában a postás kezembe adta az édesapám haláláról szóló táviratot.

Gyakorlás közben megszólal a telefon: Würtzler Arisztid, a New York Hárfa Együttes igazgatója jelentkezik. A mindenkinek kijáró szokásos üdvözlése, a „Hát, hogy van Tanár Úr?” helyett remegő hangon adja tudtomra a hírt: meghalt Serly Tibor, a magyar emigráció nagy muzsikusa.

Október 4-én Londonba utazott, hogy a BBC-vel tárgyaljon egy Bartók-életrajz kiadásáról, s egy útkereszteződésnél egy autó halálra gázolta az idős mestert. Néhány héttel azelőtt Würtzlernek írt levelében beszámolt felesége betegségéről, a saját terveiről, arról, hogy az angol fővárosban előadásokat fog tartani és hamarosan Magyarországra utazik, Bartók feleségének, Pásztory Dittának meghívására október 30-án a kanadai BBC-nél vezényli majd saját zongorára és zenekarra Modus Lascivusban írott „Versenymű”-vét.

1978-ban találkoztam vele utoljára, amikor a new york-i Amerikai Magyar Televízió részére Bárdos Károllyal, az adás főszerkesztőjével meginterjúvoltuk. A szinte túlzott precizitásáról ismert mester már egy félórával a megbeszélt idő előtt várt az 52. utcában lévő Modus Associates irodájában.

Előző este összejöttünk Bárdossal egy magyar negyedbeli vendéglőben, ahol a programot összeállítottuk. Megegyeztünk abban, hogy az interjút „kézben fogjuk tartani”, és nem engedjük, hogy az „öreg” nagyon elkalandozzék.

Kellemes meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a kérdéseinkre szenvedéllyel fűtött, palócos zengésű, humoros, precíz válaszokat kaptunk. Mindig fel-felvillant a szeme, amikor édesapjáról, családjáról, barátairól vagy pályatársairól beszélt. Az események időrendben, pontosan, filmszalagszerűen peregtek, néha-néha keresve egy-egy magyarra nehezen lefordítható zenei kifejezést. A közel egyórás interjú végén leült a zongorához, elővette nemrég megjelent könyvét, és példák lejátszásával kezdte magyarázni a Modus Lascivus lényegét.

Egy új zeneszerzési koncepció ez, amit Serly hosszú pályáján fedezett fel és fejlesztett tovább. A több évszázados összhangzattani fejlődés a diatonikus és kromatikus skálákon keresztül az atonalitásig vezetett, de létezik még egy hangrendszer, aminek jelentőségét csak kevesen látják napjainkban is, és ez az enharmonicitás. E 82-alapvető zenei szerkezet a terchangközön alapszik, és alkalmas mind tonális, mind atonális zenei ötletek, kombinációk kifejezésére. A tizenkét hangon alapuló skála legszélesebb alkalmazására is lehetőséget ad. Ezt az új és jelentőségében nem könnyen felmérhető elméletet a „Modus Lascívus – The Road to Enharmonicism, A New Concept in Composition” című művében fejtette ki példákkal és magyarázatokkal. Ez a könyv a második része annak a Trilógiának, aminek megírására tanítványai ösztönözték. Az első kötetet, a „Second look at Harmony”-t 1964-ben adta ki, míg a harmadik könyvön a híres kanadai költővel, Norman Newtonnal közösen dolgozott, és „The Rhetoric of Melody” címmel jelent volna meg, ha tragikus halála be nem következik.

Sokoldalú tehetségét négy területen gyümölcsöztette.

ELŐADÓI

képességei már egész fiatalon kibontakoztak az édesapja által szervezett együttesben, aminek úgyszólván az egész család tagja volt, és amellyel bejárták Amerika magyar és szlovák vidékeit. Hegedül és zongorázik, de később átáll brácsára. Hogy milyen fokon műveli a hangszert, azt mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a zenekaroknak magas nívója, amelyekben játszott és azoknak a karmestereknek művészi követelményei, akikkel dolgozott. A Cincinnati-i Szimfonikus Zenekarban a magyar származású Reiner Frigyes vezénylete alatt még hegedül, de Stokowsky zenekarában, Philadelphiában már mint violista és helyettes karmester működik évekig. 1937-ben a Toscanini által szervezett NBC együttesébe hívják meg brácsásnak, és így mint alapító tag játszhat a nagy karmesterre. Alkalma volt Klemperellel és Monteaux-val is együttmuzsikálni, s így nem csoda, hogy ő is hamarosan karmesteri pálcát ragad. A híres bécsi karnaggyal és pedagógussal, Hermann Scherchennel tanul és hamarosan Bartók műveit és saját szerzeményeit vezényli, így több Bartók és Serly mű marad az utókorra az ő karmesteri interpretációjában. Mint

ZENESZERZŐ,

már budapesti zeneakadémiai hallgató korában bemutatkozik, és 1933-ban Philadelphiában Stokowsky is meghívja saját műveinek vezénylésére.

Bartók halála után ő fejezi be a nagy mester két művét: a Brácsaversenyt és a Harmadik Zongoraverseny utolsó 17 ütemét. Ez utóbbi darabot, a hátra maradt 13 kéziratoldallal és Bartók egyéni gyorsírásos jegyzeteinek segítségével is csak több éves áldozatos munkával tudja befejezni és megmenteni az utókornak, de ezzel helyet biztosít magának a zenetörténelemben: a zeneszerző baráthoz való ragaszkodással és tisztelettel áthatva, nagy stílushűséggel oldotta meg a nehéz feladatot.

Ugyan emiatt sokan kézlegyintéssel intézték el, mint Bartók-epigont. Pedig Serly Tibornak önálló zenei nyelvezete és mondanivalója volt már a 40-es években, a Modus Lascivus gondolatának megszületése előtt is. Sőt a harmincas években már saját maga vezényli zenekari művét, a „Six Dance Design”-t a Philadelphiai Szimfonikusok élén, majd Ormándy mutatja be I. Szimfóniáját ugyanezzel az együttessel.

Írt különböző hangszerekre: zongorára, hegedűre, brácsára, hárfára, fúvós-együttesekre, énekhangra és szimfonikus zenekarra is. Brácsaversenye a Bartókénál korábban született. Műveit a Musical Heritage Society, a Golden Crest és a Bartók Records vette lemezre és őrizte meg későbbi nemzedékek számára.

NEVELŐI

pályáján apja példáját folytatta, akinek számtalan növendéke tekintélyes erőt képviselt az akkori amerikai zenei életben. Serly Lajos, a „Kék nefelejts”, és több más sikeres műdal szerzője, mint pedagógus is maradandót alkotott a század elején. (Gershwin is a tanítványa volt.) Serly Tibor is sok növendéket vállalt és tanított „nem középiskolás fokon”. Tanítványai számos amerikai egyetemen mint professzorok, karmesterek, szimfonikus és jazz-zenészek, film-zeneszerzők tevékenykedtek nagy sikerrel. Ez a tanítványsereg élő propagátora a Serly-i zenei örökségnek, mint ahogy felesége, Miriam Molin is, aki nemcsak ösztönző és segítő házastársa volt, hanem mint kiváló zongoraművész, hiteles tolmácsolójává vált Serly műveinek.

Október 22-e vasárnap délelőtt. A 3. New york-i Marathon versenyen több, mint 10 000 futó indul el a Verrazano-hídtól, és már bömböli a rádió, hogy a tavalyi győztes van az élen. Alig tudok áttörni a hatalmas tömegen. A Carnegie Hall felé igyekszem. Fél egykor lesz ott Serly Tibor hamvasztás utáni búcsúztatása. Korán érkezem, de már több régi tanítvány és barát gyülekezik a harmadik emeleten. Nemsokára megérkezik az elhunyt művész özvegye és egyetlen élő öccse, Géza is.

Kevés ismerőst látok. Arra gondolok, hogy eljön e Serly nagy barátjának Amerikában élő fia, Bartók Péter? Elkíséri-e utolsó útjára az, akinek apját ő egyedül várta ideérkezésekor a new york-i hajóállomáson? Igen, Floridából repült ide, hogy a hűséges barátnak megadja a végtisztességet.

Tanítványok sora lép a pódiumra, hogy rövid megemlékező beszédeiket elmondják, majd a megjelenni nem tudó barátok és tisztelők táviratait olvassák fel, köztük a Fehér Házból és a Szenátusból érkezőket is. Egy magyar származású hegedűművész, a Metropolitan Operaháznak tagja játssza el a halott szerző egyik szonátájának lassú tételét, az Altatót...

Szívbemarkoló pillanat következik: Emanuel Várdi, a híres violista, kolléga és jó barát szólaltatja meg Serly brácsaversenyének második tételét zongorakísérettel Az idős művész lassú vibrátóval kezd, de mintha dialógust folytatna a halott barát szellemével, s hangszere meg-megcsuklik, ismételnie kell. „I want to play it for Tibor once more!” – mondja.

Hazafelé ballagva elgondolkozom utolsó levelének egy megrendítően szomorú mondata felett. „The world has not recognized my talent of many directions”. Miért írta ezt a néhány szót angolul a különben magyar levélben? Talán nem akarta a vádiratnak hangzó mondatot azon a nyelven leírni, amit annyira szeretett? Tényleg vádiratnak hangzik, ha meggondoljuk, mennyit tehettünk volna ennek az ízig-vérig magyar muzsikusnak az érdekében, amíg élt.

Már korábban említettem, hogy mennyi sokat segített Serly Tibor öccse, Jerry (Géza) a New York-i magyar muzsikusokon mint az ottani zenészszakszervezet egyik magas rangú tisztviselője. Jómagam is gyakran bombáztam, hogy a terveimben dédelgetett, a külföldi magyar zeneszerzőkről és hangszeresekről írott könyvemhez a családban megőrzött bőséges anyagból, amennyit lehet, hozzám eljuttasson. Küldött is – különösen, mikor megtudta zongorista feleségétől, hogy vonaton elutaztam Losoncra, a Serlyek szülőhelyére. Kérésemre, a küldemény mellé ezt a levelet küldte Longview, Washington állambeli lakásáról, amit itt mellékelek.


Kedves Géczy Úr!

Remélem, hogy az anyagot, amit édesapámról és magamról küldök, használni tudja majd a Magyar Zeneszerzőkről írott könyvében. Sajnos, jómagam nem rendelkezem olyan fotókkal, amit önnek küldhetnék, de biztos vagyok abban, hogy Jerry (Géza) testvérem tud önnek adni vagy kölcsönözni, amit használni tud. Neki van édesapánkról egy olyan képe,
amit híres festő barátja, Pogány Wili festett, amit lakásán tart: 182 Bennett Ave New York,
Tel: 781-9674, Irodájának száma 757-7722 (Zenész Szakszervezet), Local 802.

Szívélyes üdvözlettel

Tibor

P. S. Kérem, hogy ha használja a Reisman Marian által készített képeket, említse nevét.

Kodály utolsó Amerikai útja, a Kodály Fesztivál a Darthmouth Főiskolán 1964 nyarán.

A koncertsorozat, amit Kodály műveinek szenteltek, véglegesen biztosította a magyar zeneszerző helyét a Világ Zenei Pantheonjában.

WÜRTZLER MEGHÍVÁS

Mielőtt di Bonaventura meghívta volna Kodály Mestert, Würtzler Arisztid úgy lépett e meghívásba, hogy – amint ezt a BESZÉLŐ HÁRFA című kiváló könyvében Juhász Előd és Kaposi-Kis Istvánnak elmondja –, így mikor a Liszt Akadémián hárfáján gyakorolt, belépett hozzá Kodály Mester és hosszasan elbeszélgettek. Majd mikor Würtzler meghallotta, hogy a Mester Amerikába készül, levelet írt neki, mert felötlött benne az emlékezetes este, amikor a Liszt Akadémia egyik gyakorlótermében egy új Salzedo-darabot gyakorolt. Nagy meglepetésére bejött a terembe, leült hozzá és beszélni kezdett amerikai útjáról, amikor is egy ötven hárfásból álló együttest hallott Salzedot játszani. A Mester néhány perc után elköszönt azzal, hogy megkérdezte a hárfást, mikor jön hozzá tanulni? Örömmel mondta Würtzler, hogy már a következő szemeszterben.

Ezek után már bátornak érezte magát, mikor amerikai útjáról értesült, hogy meghívja lakására az idős Mestert. De ez sem ment ilyen egyszerűen, mivel nagyon zárkózott ember hírében állt a Zeneszerző. Csak 1965. június 12-én kelt levelében értesítette a következőképpen:

Budapest, 1965. jún. 12.
Kedves Würtzler!

Szíves meghívására előbb nem tudtam felelni, mert az egész utazás nagyon bizonytalan volt.
Most annyi biztos, hogy júl. 7-én New Yorkba érek, és 19-én Dartmouthba. Ha tudnak még valamit rendezni aug. 1-én v. 2-án, kérem közöljék. New Yorkban (Plaza Hotel) ez volna az egyetlen idő, mert 31-ig vagyok D.-ban, azután pedig Tanglewoodba megyek. A meghívást köszönettel fogadom, örülnék, ha lehetséges volna. Ha nem, akkor már 1-én megyek T. woodba.

Szívélyesen üdvözli

Kodály Zoltán

Amerikai útja alkalmával járt Chicagóban, Interlockenben, Californiában, Torontóban Polgár Tibornál.

New York-i látogatása úgy kezdődött, hogy – igazi magyar úrhoz illően –, Kodály virágot küldetett Würtzler feleségének, mielőtt azon estén benyitott feleségével egyetemben a hárfaművész Lincoln Towers-i lakásába (140 West End Avenue). Serly Tibor és Juhász Előd is hivatalosak voltak az összejövetelre, így egy kellemes kis zenészcsoport verődött össze és természetesen az esti tárgyalás a zenéről folyt.

Würtzler először nagyon óvatosan a Bartók-albumával jött elő, hogy kitapogassa a Mester hozzáállását műveinek hárfára való átírását illetőleg. Ez az átírat egy Kodály-kötettel „Children's Dances” címen már dr. Géczy Károly zenetörténész angol nyelvű bevezetésével, – amint a mellékelt ábra mutatja –, már megjelent, így próbálta Würtzler előkészíteni a Mester terveinek megvalósítását. Ugyanúgy, a Salvi kiadó gondozásában jelentek meg a kínai hárfairodalomból vett zenedarabok angol nyelvű bevezetéssel, Géczy Károly-ajánlással, amint azt a „Beszélő Hárfa” című könyvben a szerző által Juhász Előd és Kaposi Kis István oly kiválóan szerkesztett.

Előző Következő

Interview with Barbara von Wurtzler Polish-American Harpist

Barbara von Wurtzler is one of the best known harpists in the world. She is the widow of Aristid von Wurtzler. She played several times in the White House; for Presidents Carter, Reagan, Bush and Clinton. She even had an invitation to the Vatican to play for the Pope. She had been teaching music at some famous universities; and also she was a founding member of the New York Harp Ensemble, together with her husband.


Barbara von Würtzler harpist,
member of the
New York Harp Ensemble
Harp and Harpist: How did you become a harpist?

Barbara: I started piano when I was six and hated it. But eventually I went to music high school and ended up next to the harp room. I switched to harp and nobody could take me away from it. Later on I graduated from the Warsaw Academy of Music, cum laude.

Harp and Harpist: Where were you born and raised? Were your parents harpists or other musicians?

Barbara: I was born and raised in Poland; my father was a violist, one of the best in Poland in his time. He played with the Warsaw Philharmonic, the Warsaw Opera, and the Polish Radio Orchestra and had a string quarter (Polish Radio Quartet). All at the same time. He was hardly seen at the rehearsals, but it did not matter because he could read the music how we read newspapers. He was also a mathematician, chemist and scientist and was helping me at school with all subjects imaginable. He died at 58 for perforation of duodenum. He had an ulcer because he had not time to eat.

Harp and Harpist: Why did you leave Poland? Was it easy for you?

Barbara: My Father died in April and practically the day he died I was asked by the Polish Ministry of Culture to participate at the Harp Contest in Geneva. I had only a few months to practice so my chances of winning were very slim, particularly that harpists from communist countries were not allowed to take their harps with them, so there was no chance to practice in Geneva. However, I was probably good enough to get an invitation to study at the Hartt College of Music at the University of Hartford, from Prof. Aristid von Wurtzler. I graduated from Hartford (again cum laude) and became an assistant teacher.

Harp and Harpist: Who were your disciples? Do you keep in touch with any of them?

Barbara: We had many students at the Hartford University, about 28. Then we were teaching at the Bridgeport University, the Hofstra University and Aristid was also teaching at the New York University and Queens College of Music. Some of my students became professional harpists, but we do not keep in touch too much. No time. Some of Aristid students became members of the New York Harp Ensemble (NYHE). All our teaching came to an end when we started traveling too extensively all over the world and the States. You cannot teach when you are not at home two or three months at the time.

Harp and Harpist: Who is your favorite composer? Why him/her?

Barbara: I have too many favorite composers to list here.

Harp and Harpist: What performances have you done that you remember the most fondly?

Barbara: Same answer as above. We performed in 56 countries and in many of them repeatedly, and in some of them in just in too many cities to remember. I must dig in calendars which Aristid kept someplace. In the States we only did not play in Alaska. And in Canada, from Vancouver to Montreal, traveling by car of course, in winter! When I mentioned Canada, it was Winnipeg, first stop - nonstop, and then all over to Vancouver with stops for concerts, I have to check where, then to Monterey, California - all the way down, and then back to Canada until Montreal.

Harp and Harpist: Have you ever had an audience that you found unpleasant?

Barbara: Yes, once. We played in some place in Colombia, outdoors, with no protection for the harps, the air was damp as if it was raining and we sounded, as somebody in the audience put it, as Wanda Landowska* under the water. We had a good laugh at it, because our sound was always or almost always very powerful. (Or Aristid would kill us...)

With His Holiness John Paul II at the Vatican

Harp and Harpist: Did Aristid protect you from the daily worries?

Barbara: Aristid hardly ever protected me from any worries. He caused them. From the day we got married till the day he died...

I forgot to mention that when Aristid arranged the harp competition in Hartford, we had contestants from 22 countries. Unfortunately, I could not be one of them, because I was too preoccupied with helping to arrange everything, acted as secretary and did whatever I could to be of help. What a job it was! Then, before the contest, Aristid had harp Master Classes with all honorable harpists from everywhere and lots of participants, and then, I am not bragging, I helped a lot. Probably that is why I became the MRS. Later on, when he created the harp ensemble, he was composing during the day and I was copying the parts at night.

Harp and Harpist: How often did you have to replace your musical instruments? What is your favorite brand of harp?

Barbara: We had to replace our harps approx every 10 years. We traveled too much and they were used too much. We only used Lyon & Healy Concert Grand harps. At first, when you had to wait for the harps we had to take whatever was sent to us, but later on we would go to Chicago and I would choose what I wanted. Sometimes it took a day until I made my decision, because I am picky. Aristid always trusted my ear to decide (that is why I was always responsible for tuning all four harps). Probably I was considered a great nuisance at the factory. I have now three Lyon & Healy. Aristid's harp was left in Budapest after he died.

Harp and Harpist: Which of your recordings are you most proud of?

Barbara: We did 26 long plays (LPs) and 6 compact discs (CDs), or more. Naturally I like the best where I am a soloist in Vivaldi concerto. (ha ha!) Even better the Vivaldi I have on an LP, but who can play them now? Actually, to be serious, the best is probably when each of the four harpists had a solo to play, that got us more ambitious and happy.

Harp and Harpist: How did you meet Pope John Paul II? And what did you talk about?

Barbara: We had an invitation to play for the Pope. We went to Rome right after our tour in Egypt and played in front of the Cathedral for the audience of about 10.000 people. After the concert the Pope came to us to offer His blessing and congratulations and was shocked to find out that two of the harpists were Polish (we greeted Him in Polish).

Performing for President George H. Bush and his wife
at the White House

Harp and Harpist: Do you associate with Polish harpists? Are you affiliated with any professional organizations?

Barbara: I have a few harpist friends in Poland, but I do not keep in touch with them that often. I used to belong to the Musicians’ Union, but no more, because they only charge membership fee and do not bring any jobs.

Harp and Harpist: Is there a goal you have not yet achieved in your life?

Barbara: I am much too sick to have many goals in my life. Just get better, live through 20 inches of snow until spring or as long as possible.

Harp and Harpist:
How do you spend your days now?

Barbara: My previous answer is probably enough. However, I always manage to keep myself busier than I should. Aristid always said that I must have a propeller build in my body.

Harp and Harpist: The harp is such an expensive instrument and the Central and Eastern European countries are poor. Does someone like you have a chance of achieving success here today?

Barbara: Talking about achieving success nowadays I do not understand if you mean US or Europe. I know that there are tons of fabulous harpists both here and in Europe. How successful they are: it probably depends on their luck, stamina, will power, diligence and sometimes a good sponsor. Also you have to be inventive. I have a friend in Poland who used to be our member. She went back to Poland for personal reasons. One of them was her problem with Aristid. At first she struggled, but now she is a professor of harp, has Master classes, and gives concerts all over Poland.

Harp and Harpist:
Thank you for the interview.

(Georgina Ammann)


* Wanda Landowska (Warsaw, July 5, 1879 – Lakeville, August 16, 1959) was a Polish born world-famous harpsichordist, whose performances, teaching, recordings and writings played a large role in reviving the popularity of the harpsichord in the early 20th century.

Dr. Géczy Károly: Vándorévek muzsikája (III.)

Dr. Géczy Károly bőgős és zenetörténész hosszú évekig élt az Egyesült Államokban. Würtzler Arisztidnek emigráns társa, barátja és munkatársa volt New Yorkban. A Debrecenbe visszatelepült idős mester megjelenés előtt álló önéletrajzi könyvét „Vándorévek muzsikája” címmel írta meg. Ebből közlünk részleteket, megköszönve neki az érdekes történeteket és emlékeket.



A NEW YORK HÁRFA EGYÜTTES MEGALAKÍTÁSA


Jó alkalom volt ez arra is, hogy egy régi vágya teljesüljön, és a New York Hárfa Együttest megalakítsa, ami a következő évben meg is történt az itt kiszemelt legkiválóbb művészekből. Már adva voltak az előadók, de nem volt még repertoár. Nem akart úgy járni, mint az előző hárfa-kvartettek, melyek rövid időn belül szétoszlottak, mert az alapító kiváló játékos lévén, hogy kiélje szólista ambícióit, briliánsan szólózott az első pultnál, míg a többiek akkordokkal és glisszandókkal válaszolgatnak egymásnak: minden alapvető mondanivaló elveszett e nagy egoista diskurzusban, és az együttes rövid időn belül eltűnt a süllyesztőben.

Würtzler idejében felismerte, hogy csak akkor alkot maradandót, ha minden zeneszerzői tudományát, amit mesterétől, Kodálytól tanult, latba veszi, és átiratokat készít a világ zeneirodalmának gyöngyszemeiből. Olyan válogatást képzelt el, amivel az együttes kifejező képességének legjobban megfelel, és visszaadja a szerzők intencióit. Éjt-nappallá téve dolgozott, hogy felépítse az együttes repertoárját. A még szerzői jogvédelem alatt álló darabokért levelezett, telefonált, korholt és imádkozott.

Menedzsereknek udvarolni?, ...velük harcolni?, ...átejtéseiket kivédeni? …vagy saját fiktív irodát állítani? Ezt mind megtette, mert az Együttesnek működnie kellett. És ez csak a könnyebbik része volt a dolgoknak. A nehezebbik része az volt, hogy a négy szép, tehetséges művészegyéniséget össze kellett tartani, mikor – mint Arisztid mondta –, a négy lány néha öt különböző irányba szeretne menni. Aki a női pszichében járatosnak képzeli magát, az egy ilyen kvartettben sok meglepetéssel találkozna!

A ruha színeinek, anyagának kiválasztása, azok megtervezése, az új tagok zenei és társadalmi beilleszkedése, majdnem mind áthidalhatatlan problémák elé állítják az együttes vezetőjét. Ha nincs egy erős kéz, aki ezeket a legdiplomatikusabb módon tudja megoldani, már eleve bukásra van ítélve.

Annyira eltökélte magát a megkezdett munka folytatására, hogy hosszú évekig nyaranta vakáció nélkül ült a szobájában, és megszállottan készítette átiratait és kompozícióit. Az emigrációs élet mindennapi nehézségeivel nem törődve rendíthetetlen akaraterővel haladt e cél felé. Ehhez persze az is kellett, hogy a gyakori megaláztatásokat könnyű szívvel, jó humorérzékkel viselje el.

Emlékszem, hogy már feladta a New York Filharmonikusoknál betöltött másodhárfás állását, és az együttest is megalapította, de nehezen tudott elindulni az anyagi nehézségek miatt. Az állandó levelezés és telefonálgatás nagy összegeket emésztett fel. Ezért arra kényszerült, hogy olyan munkát vállaljon, ahol – ha keveset fizetnek is – nincs semmi kötöttség, és ami a legfőbb szempont, hogy a levelezésért ne kelljen fizetni.

*

Jómagam már „befurakodtam” egy Juilliard zeneakadémista társammal egy mammutvállalat postahivatalába (Mail Room) nyári vakáció idejére. A Rockefeller Center közelében lévő felhőkarcoló közelében volt ez a helyiség. Nagyon jól jött egy ilyen állás Arisztidnak is, mivel egy dollár ötven centes minimum órabért kapott, és ingyen küldhette a leveleit a világ minden részére. Hiszen a masina okádta az ingyen bélyegeket, csak fel kellett hetente tölteni a bélyegző gépet (Stemping Machine) a legközelebbi postahivatalban.

Trombitás barátunk, aki rokonai segítségével karriert csinált – de soha nem végezte el a zeneakadémiát –, hamarosan a főnökünk lett. Hogy ne kelljen várni néha két-három napot, míg a new york-i posta a keleti városrészről a nyugati oldalra kézbesít, a nagyobb vállalatok „messenger-boyokat” alkalmaztak, akik egy-két óra alatt több levelet és kisebb csomagokat elvittek a címzett vállalatoknak vagy szervezeteknek, így sokkal olcsóbbá és biztonságosabbá vált a kézbesítés és rövid időn belül eljutott az aláírással ellátott lista a feladóhoz.

Engem „hosszúlábú nagybőgősnek” titulált, és mindig a nagyobb távolságra fekvő városrészekre küldött. Ideadta ugyan a buszra és metróra szánt összeget, de mindig erőltetett menetben, majdnem kocogva siettem, hogy idejében visszatérjek az aláírással a főnökömhöz. Az így megtakarított pénz és a minimumórabér hetente tekintélyes összeggé duzzadt. (Azóta is szeretettel gondolok Máthé Gézára, kiváló atlétikai edzőnkre, aki annak idején a Debreceni Honvédban olyan nagy hangsúlyt helyezett a téli alapozó edzésekre. Soha nem gondoltam volna, hogy az akkor értelmetlennek látszó hóban való szaladgálás a Nagyerdei Stadion környékén, valamikor még ilyen jól fog kamatozni.)

Már csak tiszteletből, eddigi zenei pályáján elért eredményei alapján is, Arisztidnek, a „rövidlábú hárfásnak” a közelebbi utakat jelölte ki a főnők: persze, ugyanúgy megkapta az útiköltséget ő is. Ez azonban váratlan veszéllyel járt. Ugyanis ő már egy idő óta ostromolta a vállalatokat és művészetpártoló szervezeteket – pl. a World University Servicet, a Ford és a Rockefeller alapítványokat, az ASCAP-ot – zenei elgondolásának megvalósítására, egy világkarrier megteremtésére. (A Bartók tisztelők jól emlékeznek arra, hogy ez utóbbi segélyszervezet volt, amelyik tekintélyes összeggel segítette betegsége idején a nagy muzsikust, Bartókot.)

Mikor felment a levelekkel az emeleti irodákba, gyakran előfordult, hogy ismerős titkárnő fogadta:

– Oh, ...Művész Úr! ...Foglaljon csak helyet, mindjárt hívom a főnököt.

– Nagyon köszönöm, kedves Madame, de most csak egy levelet szeretnék kézbesíteni mint küldönc, ha lenne szíves az ívet aláírni, hogy átvette. – Piruló arccal, de már rohant is tovább a következő címekre.

Egyszer aztán a munkaadó vállalat vezetője, Mr. McGuire az irodájába rendelte Arit. Hellyel kínálta és azzal kezdte, hogy tudomása van arról, hogy egyik legjobb munkása a vállalatnak, és hogy ő maga is zeneszerető ember lévén különösen kedveli a hárfamuzsikát, de most csak arra kéri, hogy legyen őszinte és válaszoljon néhány intimebb kérdésre. Arisztid nem tudta mire vélni e váratlan közvetlenséget, de rögtön arra gondolt, hogy ezzel vége is az ingyenlevelezésnek.

A kérdések a következők voltak:

– Mikor hagyta el Magyarországot?

– Mivel foglalkozott ott?

– Családi állapota?

– És, hogy volt e börtönben Amerikában?

– Nem voltam! – Válaszolt Ari magabiztosan az utolsó kérdésre.

Még mindig nem esett le a tantusz.

Csak később tudta meg, hogy Amerikában a „White Collar Criminals”, akik sikkasztásért már letöltötték büntetésüket, és semmilyen szellemi munkát nem kaphatnak referencia nélkül, csak minimum bérrel helyezkedhetnek el. Itt nem kellett kitöltősdit játszani, címet és telefonszámot adni, vagy valakinek karakterreferenciáért könyörögni. Hamarosan az is kiderült, hogy nyitva felejtette attasétáskáját, ami véletlenül munkahelyén maradt és a takarítónő jóvoltából valahogyan a főnök kezébe került. Az tele volt nemzetközi levelezésekkel. Sőt már egy közép- és dél-amerikai koncertturné eredményeként a hondurasi és columbiai elnöki palotákban adott koncertek fényképeivel is. Innen a derék, praktikus amerikai vállalatvezető gyanúja. Nem tudta ez a gépember elképzelni, hogy valaki ilyen állást töltsön be, mikor elnöki titkárnőkkel levelezik, és saját együttese van.

„Beszélő Hárfa” című életrajzában – amit Juhász Előd és Kaposi-Kis István oly kiválóan rendeztek sajtó alá –, megírja hogy mikor az 52. utcában a Rockefeller Center közelében lakott (ez akkor még „Piros Lámpás Negyed” volt), hányszor segítették ki a hölgyek egy-egy meleg szendviccsel, amikor a Landlord lezárta a lakását, mert nem tudta a lakbért kifizetni. Azóta is „Művészetpártoló Madonnák”-nak nevezte őket.

Mennyi szenvedésen és megaláztatáson kell átmenni egy emigrációban élő művésznek, különösen, ha a nagyok közül való, és napi huszonnégy órán át hajtja tehetsége, mert hazájától igazán soha nem tud elszakadni, és bizonyítani akar. A tv és videó világában hajlamosak vagyunk csak azt meglátni, ami a képernyőn ragyogó színekben jelenik meg: mikor egy Solti György vezényel Londonban a Diana hercegnő által megrendezett jótékonysági koncerten, vagy a „Három Tenor” próbálja egymást a százezres tömeg előtt túlordítani, a közönség nem tudja elképzelni azt a göröngyös utat, amit végig kell járni a Fehér Ház lépcsőjéig.

A művész pályája Amerikában olyan – szokta volt mondani –, mint a profi bokszolóé. Tizenöt menetes. Lehet, hogy a korábbi menetekben többször leütik és rászámolnak, de ha van tehetsége és hite elhivatottságában és minden erejét összpontosítva, célját soha fel nem adva dolgozik, akkor ő az, aki ko-val győz a végén.

*

Hosszú és göröngyös út vezetett a budapesti Ugocsa utcából a Fehér Házig. Ezt kevés művész mondhatja el magáról, még a legnagyobbak közül is. Annak ellenére, hogy magyar tudósok vezető szerepet játszottak az amerikai tudományos élet több területén és gyakori vendégek voltak ott, és egy időben szinte egymásnak adták a kilincset a Fehér Házban, a zeneművészek közül legjobb tudomásom szerint csak Hayes elnöklete alatt, az 1880-as években a Szabadságharc nagy hegedűse, Remény Ede adott ott koncertet.

Nagy harcot vívott művészi meggyőződéséért: azért, hogy a hárfát mint szóló hangszert és mint együttest világszínvonalra emelje és kibővítse, fejlessze irodalmát. Ez sikerült is neki, amiért itthon Magyar Köztársasági Keresztet kapott. Minden eddigi kitüntetésnél büszkébb volt erre és gyakran mutogatta azt.

*

Rendkívül érzékeny művészlélek volt, fogékony más hangszerek iránt is és megérezte minden területen a nagyságot, a kivételes tehetséget.

Egyik este a Lincoln Center közelében, a Broadwayn sétáltunk hárfás felesége, Barbara Pniewska társaságában, mikor különlegesen szép klarinét hangra lettünk figyelmesek. Olyan virtuozitással és zeneiséggel játszott a zeneakadémista, hogy Arinak könnybe lábadt a szeme és alig tudott szóhoz jutni. Akkor próbálta ez a muzsikus összekoldulni az útiköltséget egy nemzetközi versenyre, amit meg is nyert. „Nem adok neki két-három évet, s meglátjátok, hogy ez a művész világkarriert fog befutni!” – mondta. Ráérzése valóra vált, mert ma egyike a koncertező művészeknek – hangszere legjobbika talán –, az első Benny Goodman óta, aki képes arra, hogy klasszikus és jazz-koncertet adjon a Carnegie Hallban telt házak előtt.

Ki tudja, milyen gondolatok foglalkoztatták, miután átadtam neki a debreceni Déri Múzeumban vásárolt, az Ecce Homo-t ábrázoló képeslapot a meghívással egyetemben, mert nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, hogy ott hamarosan játszhat. De ezt a debreceni szereplést a soron következő második Clinton-koncert időpontja felborította és a cívisvárosi szereplést el kellett halasztani. Hirtelen bekövetkezett halála váratlanul érte a zenei életet.

*

December 30-án délelőtt 11-órakor kezdődött a temetési szertartás a Kerepesi úti temető II. számú ravatalozójában. A református pap rövid búcsúztatója után zsoltárokat énekeltünk. Majd feleségével együtt elindultunk az urnát szállító kocsi után. Mögöttünk néhány lépésnyire a gyászolók kis csoportja, köztük Juhász Előddel és Kaposi-Kis Istvánnal a 42-es parcella felé. A már előkészített sírhely előtt még több ima és ének hangzott el, miközben a temetkezési vállalat emberei az urnát a kiásott gödörbe helyezték, és ásókkal a sírhalmot feltöltötték. Az ideiglenes fakeresztre szűkszavúan csak ennyi volt írva:

Würtzler Arisztid
hárfaművész
1925-1997

A sors fintora, hogy halála után kompenzálva érezheti magát azért a sok pofonért, amit szeretett hazájában rámértek, mert jó társaságban alussza örök álmát. Vagy tíz méterre van tőle Kosztolányi modern stílusban kivitelezett sírboltja. Átellenben Ódry Árpád életnagyságú szobra néz le a kis fakeresztre. Távolabb, a parcella szélén szerényen meghúzódva találjuk híres távfutónk, Iharos Sándor sírhantját. Mintha restellne közelebb kerülni e művész társasághoz. Pedig nagy tisztelője volt a futónak és mesterének, Iglódinak, aki abban az időben Amerikában az atlétika terén öregbítette a magyar sport jó hírét. Ha volt Würtzlernek a zenén kívül egyáltalán hobbija, az az atlétikai versenyek tv-közvetítése volt. Mindig átszólt telefonon, ha nemzetközi viadalokat nézett, és hosszasan megtárgyaltuk az eredményeket.

*

Würtzler lengyel származású felesége, Barbara Pniewska – miután a hantolás befejeződött –, könnybe lábadt szemekkel, fájdalmas arccal felém fordult és kitűnő angolsággal mondta:

– ...Charlie! ...Hát érdemes volt ebben az emberfeletti hajszában, amit Ari a magyar zenéért tett, ilyen hamar felőrlődni!?

Nem válaszoltam, mert a kondoleálók már a hátam mögött vártak és én a friss sírhantra utoljára visszanézve elgondolkoztam:

Igen, érdemes volt, mert minden erejével, életének utolsó leheletéig a hazáját szolgálta. Hongkongtól Isztambulig, Manilán át a Fehér Házig, a világ nagy zenei központjaiban sok barátot szerzett a magyarságnak.

Igen, volt értelme, mert ha 2050-ben a debreceni Vár utcai zeneiskolában növendékhangversenyen fehér ruhás tinédzser lányok hárfamuzsikát játszanak, tanáruk a programfüzetben dióhéjban összefoglalja majd, hogy „Élt a XX. század második felében hangszerünknek egy reprezentánsa, aki Budapestről indult el és Debrecenben hunyt el, azelőtt, hogy játszhatott volna Munkácsy «Ecce Homo»-ja előtt. Világkarriert futott be és munkásságával segítette a magyar zenét, gazdagította a hárfa kifejezőképességét és ezzel ősrégi hangszerünk győzedelmesen bevonult a huszonegyedik századba!”

Ezt a hárfaművészt Würtzler Arisztidnak hívták.

2011. április 14., csütörtök

Húszéves a Hangszerészképző - hangszerkiállítás az Iparművészeti Múzeumban

Húszéves a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem keretében működő Hangszerészképző Iskola. Ebből az alkalomból május 20-22. között jubileumi rendezvényt tartanak a magyar hangszerészek az Iparművészeti Múzeumban.

2011. április 13., szerda

Aoyama hárfák - hangszerek Japánból

Aoyama 47S Musa Special
Nemrégiben közöltük az Aoyama hárfagyár igazgatójának a levelét, aminek tárgyát és szomorú aktualitását a földrengés, az emiatt keletkezett cunami és atomkatasztrófa adta. Itt az idő, hogy bemutassuk ezt a nagyszerű gyárat és hangszereit.

2011. április 11., hétfő

Búcsú Váradtól - költészet napi köszöntő hárfával

Janus Pannonius szobra
Pécsett
A költészet napja van, április 11. Talán nem is ünnepelhetnénk jobbal, mint egy megzenésített verssel és természetesen hárfazenével. A felvételen egy félezer évvel ezelőtt élt nagy humanista költeménye hallható korabeli zenével, de eredeti latin nyelven a Musica Historica együttes előadásában.

Hárfázó - Kiss Nagy András szobora Debrecenben

Magyarországon nem túl sok köztéri szobor emlékezik meg a hárfásról, némi malíciával megjegyezhető, hogy a másikat nemrégiben már bemutattuk. Akkor megengedtünk magunknak egy pikáns viccet, s később derült csak ki, hogy az alkotó nem más, mint gyermekkori barátunk és iskolatársunk - sajnos ma már nem élő - édesapja. Úgyhogy ebben a cikkben nem lesz humor, következzenek pattogósan a száraz tények.

2011. április 9., szombat

Vera Dulova – hercegnő Vörös Csillaggal

Egyszer egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy az élet nem más, mint egy kötőjel két dátum között. Túlzó szerénység? Vagy csak reálisan végiggondolta, hogy mi is a földi lét? Harsogó és üres, buta és hazug világunkban érdemes utánamenni, hogy ki is volt ez az ember, ki is volt valójában „Вера Георгиевна Дулова”?

2011. április 8., péntek

Würtzler Arisztid két képe

Würtzler Arisztid igazi profi művész volt, aki együttesével, a New York Harp Ensemble-vel bejárta a világot. De nemcsak a hangszer mellett ülve volt kiváló, hanem a turnészervezésben és a promócióban is. Másképpen talán nem is érhette volna el a sikereit. Két fénykép következik alább, amelyeket Arisztid plakátokhoz, bemutatkozó levelekhez használt.


A képek valamikor az 1970-es évek vége felé készülhettek New York-ban. Hagyományos fotóeljárással lettek sokszorosítva, méretük 18 x 24 cm. Fényes papírra nagyították őket, ami a csillogás miatt különös eleganciát kölcsönöz nekik. Jobb alsó sarkukban a „James J. Kriegmann”, az alsó margón az „ARISTID VON WURTZLER” felirat olvasható. Utóbbi angolos írásmóddal, előbbi pedig logószerűen íródott.

Mindkét kép beállított, valószínűleg stúdióban készítették őket. Ez nemcsak a gondosan megtervezett fény-árnyék hatásokból, hanem a hárfás testtartásából, mimikájából, kéztartásából is kitűnik. A zenész elegáns fellépő ruhát visel, és a fekete-fehér technika dacára a hangszer is tündököl.

Würtzler Arisztid hárfázik

A fotókon Würtzlerék kedvenc hangszerei, Lyon & Healy Concert Grand (Style 23) hárfák láthatók. Az L & H 1890-től gyártja ezt a típust. 188 cm magas, 55 cm széles és 37 kg súlyú, nem mellékesen pedig 31 000 dollárba (nagyjából 6 millió forintba) kerül. Viktoriánus stílusú, az oszlop dúsan faragott. A hangszertest körte alakú és öblös, ami a koncerthangszereknél elengedhetetlen. A rezonánslapot kézi festésű növényi ornamentika, „Fleur de lys” díszíti. A francia kifejezés egy kora középkorból származó és Európa szerte elterjedt bonyolult politikai, történelmi és képzőművészeti szimbólumot takar. Nálunk az Anjou-k honosították meg és forint szavunk is őrzi az emlékét, hiszen nem másról, mint a nősziromról, azaz a liliomról van szó.

Az Arisztidről készült sok-sok fénykép alapján feltűnő, hogy mennyire kerülte az aranyozott vagy a színesre pácolt hárfákat. Úgy tűnik, hogy jobban kedvelte a nyers színű hangszereket, amelyeknél csak a faanyag és az emberi munka, azaz a fafaragás adja a szépséget.

Lyon & Healy Style 23 koncerthárfák
„Fleur de lys” díszítéssel

Végül néhány szót kell ejteni a fényképészről is. James J. Kriegmann a 20. század Amerikájának egyik legjelentősebb sztárfotósa volt. Színészeket, zenészeket, politikusokat örökített meg. Az, hogy Arisztid vele készíttette el promóciós képeit, igényességét, minden részletre kiterjedő profizmusát bizonyítja.

*

A képek Barbara von Würtzler tulajdonában vannak, tőle kaptuk közlésre több más fotóval együtt.

2011. április 1., péntek

Meditáció hárfán - Salvador Dalí festménye

Salvador Dalí igazi dadaistaként mindig is szerette meghökkenteni a közönségét. Utolsó kívánsága például az volt, hogy a saját múzeuma közepén üvegkoporsóban temessék el. Azt nem tudni, hogy a performansz hogyan sikerült, mindenesetre a nagy festő halott, április 1-jét viszont nem is lehetne mással ünnepelni, mint egy igazi kis Dalí-féle polgárpukkasztással. No persze a végére valami igazi érdekesség is kell!