2015. november 13., péntek

Verseghy Ferenc mint gyilkos hárfavirtuóz

Ma van a magyar nyelv napja, ugyanis 1844-ben ezen a napon fogadták el a nyelvünket államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvénycikket.

Nem régiben írtunk is erről Lieder Friderika kapcsán, megemlítve, hogy épp ebben az évben, tehát 1844-ben született a Himnusz zenéje is. Hogyan is ünnepelhetnénk méltóbban a magyar nyelvet, mint egy Verseghy-verssel?

Ugyanis nemcsak nyelvész és irodalmár, de zeneszerző, kiváló énekes, s egyik első, név szerint is ismert hárfásunk is volt, ám eleddig sajnos ezt csak kevesen tartották számon róla. Büszkék vagyunk rá, hogy egy újabb régen élt hárfásnak állíthatunk emléket itt a blogon, s éppen egy ilyen jeles napon. És ha már őt választottuk, természetesen frissítettük az életrajzát is a Wikipédián a hárfával, hárfázással kapcsolatos adatokkal.

Verseghy alábbi versével kapcsolatban tudni érdemes, hogy ugyan polihisztor pap volt, ám jó humorú ember is, akinek sokszor pikáns volt a mondanivalója. Mivel néha nincs idő hosszú verseket olvasgatni, ezért a sietőseknek röviden összefoglaljuk költeményének lényegét: Verseghy annyira menőn szaggatta a hárfa húrjait, hogy amikor egy konkurens egyszer meghallotta játszani, azonnal kinyiffant a sárga irigységtől, de hát mit tegyünk, ő kereste magának a bajt.

Egy Fülemüléről és a Hárfásról.

1.

Lantommal tegnap kimenvén
a szomszéd erdőségbe
egy kő szálra le terjedtem
az árnyék hivessébe;
kételkedtem Orfeusnak
kedvesséhez küldött versét
vagy hogy inkább Piramusnak
énekeljem esetét.


2.

Hárfám próbás zengésére
ébred egy filemüle
le száll árnyékos tanyámnak
zöldellő tetejére:
kultsommal vont hurjaimnak
állhatatlan, s hamis hangját
követi, és tsufolodván
igazgattya tónusát.


3.

Félre tévén réz kultsomat,
kezdem hangos munkámat,
tsendes kézzel sétálgatom
lantom huros utamat,
követi ő énekével
ujjaimat, s kis nyelvével
ujjít hárfámról hangokat,
s el énekli nótámat.


4.

Kezdek frissebb fogásokat,
ezeket is követi,
veszek szomorúbb hangokat,
s azokat is énekli,
ha ugrálok, velem ugrál,
ha megállok, velem megáll,
hartzomat mint egy neveti,
s ha halgatok hartzra hí.


5.

Végre minden ujjaimal
húrjaimra rohanok,
tellyes tónusommal szavát
szégyeníttvén tréfálok;
ezt követvén, kisded meljét
hangokra szolgáló erét,
jaj között megerölteti,
s ki éneklé kis lelkét.


6.

Lefordul a fa ágáról,
s éppen hárfámba esik,
ebbe mint egy koporsóba
hartza után le nyugszik:
hárfássa volt a völgyeknek,
hangos dísze az erdőknek,
méltó, hogy diszes koporsót
nyerjen kis tetemének.

(A 80-as évek végéről.)

2015. november 8., vasárnap

Giergl Henrik Lieder Friderikába szerelmesedett?

Az utóbbi néhány hónapban több cikket is szenteltünk a rövid életű, de különösen szeretetreméltó Lieder Friderikának, aki a XIX. század közepén élt német származású hárfásunk volt. Most a véletlen egy igen érdekes felfedezéshez segített minket, mert nagyon úgy néz ki, hogy egy Giergl Henrik nevű üvegműves belé szerelmesedett egy koncerten, és ezt önéletrajzában meg is írta. Ki-ki döntse el, hogy vajon tényleg Friderikáról esik-e szó a feljegyzésben.

„1851. január 13.

Tegnap óta macskajajos vagyok, éspedig szellemileg. Ma semmire sem vagyok képes, semmire sem tudok gondolni, mert egyetlen fölösleges szabad gondolatom sincs. Minden gondolatom szüntelen szívemnek tárgya közül forog. Úgy járok-kelek, mint a vak, aki semmit sem lát – csak őt – ideálomat, istennőmet, akiért rajongok. – Hihetetlen, de mégis igaz!!! Arra a kérdésre, hogy ki is ő, unokanővérem megint csak azt válaszolná: „Hát a szép Fritzi, nem látják, hogy hogy elpirult!” Ez a kedves Egérke!

„Egy ifjú hölgy portréja, sötét hajjal”
Lieder junior (1)847
Akvarell, papír
23 x 17 cm
Tegnap este a hangversenyen láttam őt, és hallottam, amint a hárfán játszott. Úgy tűnt nekem, mint égi látomás, mint gyengéd, éteri lény, mint egy angyal, aki előtt a legmegátalkodottabb bűnös is térdre borul és könnyeiben olvad fel. – Lehetséges, hogy megjelenése csak egyedül rám tesz ilyen hatást, de majdnem elnyeltem szememmel és kannibálisan jól éreztem magamat.

Ezt a hangversenyt az aradi és olmützi magyar foglyok javára rendezték az arisztokraták, csupán műkedvelő szereplőkkel. Bár más szép darabokat is előadtak, dalokat és zongoradarabokat stb., semmi sem érdekelt annyira, mint az ő hárfajátéka, csupa fül voltam, elfelejtettem az egész világot és mindent, ami körülöttem volt, és csak az édes harmonikus hangokra figyeltem. Fehér atlaszruhában volt, egyszerűen fésült hajában természetes kaméliával, amely mégis irigyen tekintett le druszájára, amelyik sokkal szerencsésebben a kebléhez simult és ott hintázva emelkedett és süllyedt. — Legkedvesebb volt nékem kis lábait figyelni, amelyek mint két kis fehér egér minden taktusban előbújtak ruhája alól, hogy a pedált nyomják.

Mily boldog voltam, mikor ígéretem szerint, hogy ezért a hangversenyjegyért elmegyek hozzá, megtartottam szavamat, és ezért a múlt héten felkerestem. Barátom, Menner és én voltunk a sors által kiválasztottak, akik az ő kezéből jegyet kaphattak. A francia darab „Les fleurs animées”2 egészen híven fejezte ki hangulatomat, mintha nekem választotta volna, az összes virágot, nefelejcset, rózsát, liliomot, ibolyát, s így tovább, rá vonatkoztathattam.

A hangverseny után, hogy elkerüljem a tolongást az egyetlen kijárati ajtónál, a teremmel szomszédos szobába siettem, ahol az arisztokratikus nemesség és sok törzstiszt gyülekezett, és itt ismét abban a gyönyörűségben volt részem, hogy vele néhány szót válthattam, hogy ő volt az est királynője, hogy sohasem hittem, hogy a hárfa ilyen csodálatos hangszer, hogy ő egészen remekül játszott stb. Az lett volna a legjobb, ha itt azt mondtam volna, hogy abban a pillanatban, mikor a hárfa húrja lepattant (ami valóban meg is történt), a szívem húrja is megszakadt – de sajnos! a jó gondolatok mindig későn jönnek.

Ő kitűnő hangulatban volt és nagyon izgatott, kedves kis arca ragyogott, mint a napsugár; úgy tűnt, hogy kissé felüdült, mielőtt hazaindult férjével.

És otthon, mint később unokanővéremtől hallottam, unalmában Monte Christo-t olvasta. Rövidesen ezek után elhagyta a férje, aki érzéketlen tirannus volt! Egy ilyen est után, amikor megjelenését tapsvihar kísérte, amikor mindenki neki hódolt, minden fül úgy szívta be a legcsodálatosabb hangokat, mint édes nektárt, és minden, ami még lelkében élt – a ragyogóan kivilágított terem, tele az elragadtatott hallgatósággal, akikre isteni játéka varázslatosan hatott; – egy ilyen este után hazatérve, azzal a lelkesítő tudattal hogy tetszett a játéka, és örömtől sugárzó arccal, szívdobogva szalad fel a lépcsőn, átrepül szobáján, és azután magányosan és elhagyottan leül a szófára és Monte Christo-t olvassa!!! Ez rettenetes!!!

Elképzelem lelki szememmel, hogy egy részt átolvasva újra elölről kezdi, de mintha nem értené, azután félreteszi a könyvet, és egy ideig maga elé, a szoba sötét sarkába, vagy a fénybe bámul. Később a könyvet újra kézbe veszi, majd felugrik és fel-alá járkál. Nem képes olvasni! — Úgy képzelem, ez a könyv ebben a pillanatban annyira érdekelhette őt, mint engem egy hölgyek számára írott horgolóiskola, vagy a pesti szakácskönyv.

Óh ha enyém volnál!
Drága kincsem volnál! stb.”

(Úgy tűnik, egy napnál nem tartott tovább a szerelem, legalábbis többet nem említi a hárfást Giergl. Egyébként igazságtalan Friderika férjével, már ha tényleg róluk van szó: Orzovenszky akkoriban szabadult várfogságból, amit a szabadságharcban való részvétele miatt szenvedett el. Továbbá nyárra meghívták Balatonfüredre orvosnak, ahol elévülhetetlen érdemeket szerzett a kórház fejlesztése terén, és ennek máig hatóak a következményei. A házaspárnak ezen felül két pici gyermeke volt, így az sem valószínű, hogy az asszony, magányát enyhítendő, börtönregényeket olvasott volna naphosszat.)

Forrás:

Frissítés: A könyvben később találtunk több utalást Friderikára, tehát bizonyos, hogy hárfásunkról van szó. A keresést az nehezítette, hogy Orsovensky Fritzi, illetve Egérke néven emlegeti Giergl. Egy rendkívül bájosan megírt részben arról számol be, hogy levelet kapott egyik unokatestvérétől, akinek szintén Egérke volt a beceneve. Ebben a következő tréfás versikét küldte a rokon Friderika nevében a hős szerelmesnek:

„Én vagyok a Fritzi,
Ne légy olyan heves,
Mert kifut a leves.”


Valahogy most már nem csodálkozunk, hogy olyan hirtelen csitult el a lángoló szerelem.

2015. október 22., csütörtök

Emlékműsor az 1956-os Forradalom és Szabadságharc Ünnepének előestéjén

Würtzler Arisztid és Bartók Béla világhírű művészek életéről emlékezünk meg 2015. október 22-én. Az est támogatója a Zuglói Önkormányzat és a  Szent István Zeneiskola, fővédnöke Karácsony Gergely polgármester és Rozgonyi Zoltán alpolgármester. Az eseményre a Vakok Iskolájának Nádor Termében kerül sor.  

Helyszín: 1146 Budapest, XIV. kerület, Ajtósi Dürer sor 39.


Program

Hárfán közreműködik Nizalowski Fanni, hegedűn Fodor Eszter.


Sam Cardon: Crossing the sweetwater
Würtzler Arisztid: Cseresznyevirág
Würtzler Arisztid: Canto Amoroso
Erik Satie: Gymnopedie No. 1
Marc Berthomieu: Idillico

Berecz Mihály zongorakoncertje

Bartók Béla: Allegro Barbaro 
Bartók Béla: Az éjszaka zenéje
Bartók Béla: Szonáta



2015. október 18., vasárnap

Néhány szó a hárfáról. A „Nyírvidék” tárcája

Abban nem lehet vita, hogy meglehetősen kevés hárfatörténeti írás születik magyar nyelven. Mindig szerencse ezért, ha a digitalizálás előrehaladtával valamilyen újabb érdekes írás kerül ki az internetre a régi időkből. Az első ilyen megtalált és itt a blogon közölt cikk Waldbauer Henrik előadása volt, aki ráadásul az első és máig egyetlen magyar pedálos hangszer, a Lenhardt-hárfa bemutatóján, 1929-ben olvasta fel rövid történelmi és hangszertani jegyzetét Pécsett. Egy hasonló írás következik 1904-ből. A szövegből kitűnik, hogy valamilyen koncert apropóján előadásfélének készült, de név nélkül közölt tárca lett belőle a Nyírvidék lapnál. Nem tudni tehát, hogy ki és milyen apropóból írta, mindazonáltal érdekes (és hiánypótló) olvasmány. Szokásunktól eltérően itt-ott egy-egy megjegyzést beszúrtunk a szövegbe.

A hárfa! Az emlékeknek egész világa támad föl e szóra! Semmiféle hangszer sem tekinthet vissza ilyen dicsőséges múltra. A legősibb civilizációk kortársaképpen, úgy látszik, hogy dédelgetett tolmácsa volt az emberi léleknek örömében-bújában, mert az emberi szívnek összes húrjait rezgésbe tudja hozni.

Ókori hárfás (vagy lírás)
Aquincumban

Ott látni a hárfát már az emberi kultúra ősfészkében, Egyiptomban, Théba városa féldomborműveinek átlátszó ruhájú tündérei kezében, és a hieroglifek tanúsága szerint ott zengtek macskabélből gyártott húrjai az egyiptomi nép templomainak óriási oszlopai tövében a nagy vallási ünnepélyeken. Ázsiában az asszírok, babilóniaiak és zsidók a hárfának szent áhítatot keltő hangjai mellett imádták, ki-ki a maga Istenét, mert a zenének nincs vallása. Dávid, ez a művész-király, a kinek a hírét-nevét 3000 év sem tudta eltemetni, pásztor korában a hárfának csillapító hangjaival űzi el a borút Saul király homlokáról, és mint király e mellett a szeráf-zene mellett zengi csodás zsoltárait a szentséges frigyszekrény előtt.

A görögöknél és rómaiaknál, a kik, dacára a nagy szeretetnek, a mellyel a tudományokon és művészeteken csüngöttek, nem voltak valami nagyon erősek a zenében, csaknem nyoma vész a hárfának, hogy egyszerre csak Európa északi népeinek kezében zengjen föl újra. A történelem lapjai némák arra nézve, hogyan jutott e hangszer Észak barbárainak: a germánoknak, angolszászoknak és skandinávoknak kezébe. Tán a föníciai, ez az élelmes kalmárnép, vitte föl közéjük, hogy borostyánkövet kapjon érte.

Albion és főképpen Írország lett a hárfának új hazája: a druidák az ő hangjával törték meg az őserdők néma csöndjét; az ötszáz walesi bárd az ő hangja mellett ment a lángsírba, hogy kísértő lelkük megzavarja a kegyetlen király álmait; a bárdok királyának, Ossiánnak komor énekein szinte hallani véljük, hogyan rezgett által a hárfa húrjainak szivetrázó hangja; Cromwell katonái ellen a zöld Erinnek fehérruhás szűzei az ő húrjait pengetve lelkesítették a szabadságharcra honfitársaikat, hogy aztán a nekibőszült győzők irtóháborút indítsanak minden hárfa ellen Írországban.

Középkori minnesängerek

Az ír nép képzelete gyönyörű regét szőtt erről az ő nemzeti hangszeréről, melyet a legnagyobb ír poéta Moore Tamás remek szép költeménybe foglalt; imé:

„Ez a hárfa, melyet most számodra fölajzok, édes kincsem, a tenger mélyén éneklő szirén volt hajdanában, a ki éjjente gyakran a csillogó habokon át a zöld parthoz lebbent, hogy meglássa imádottját. Ámde hiába szeretett! Szerelme tárgya ott hagyá epedni és könnyeinek árjával füröszteni aranyfürteit a vak éjtszakában, míglen az ég, megkönyörülve az ily gyöngéd és igaz szerelmen, a tenger szűzét imez édes hárfává változtatta: és márvány-keble úgy emelkedett, arca rózsái úgy feslettek, mint annakelőtte; hab-teste kecsesen hajlott meg; hajának könnyektől csepegő, ragyogó fürtéi betakarták hókarját és arany húrokká varázsolódtak. Innen van az, hegy ez az édes hárfa hosszú időn át egybevegyítette a szerelem szózatát a fájdalom szívettépő hangjával; a míglen te, édes kincsem, elválasztva őket, arra tanítottad hangjait, hogy csak szerelmet zengjenek a te édes közeledben, és csak fájdalmat, hogyha elhagysz.”

Az ír bárdok versenytársakra találtak a hárfában a finneknél, a kiknek énekesei a hárfa égi hangja mellett zengették nagyszerű hőskölteményüknek, a Kalevalának, rúnóit, énekeit. Egy ilyen finn hárfa, melynek finnül kantele a neve, nekem is birtokomban vagyon. (A kantele inkább a cimbalom hangszercsalád tagja – a szerk.)

Északról aztán eljutott a hárfa a Rajna mellé, onnan a Dante honába és Franciaországba, a hol a középkorban ott ragyogott a vándor trubadúr kezében kunyhóban és palotában egyaránt.

És mégis ilyen dicső múlt után a XVI. században ez az isteni hangszer csaknem haldokolni kezd, mert megmarad gyermekded egyszerűségében akkor is, amikor a többi hangszer: a flóta, viola, trombita, mind tökéletesedik, és — föltalálják főversenytársát, a zongorát! Így tengeti-lengeti életét 1720-ig, a mikor egy német hangszergyárosnak, Hochbruckernek, az a merész és szerencsés ötlete támad, hogy a hét alaphangnak megfelelően hét pedált alkalmazzon. Ebben a formájában kegyébe fogadta és divatba hozta a francia udvarban szerencsétlen Mária Antoinetta, a ki maga is szépen játszott rajta. Édes és bűvös játékszerré lett ottan a szép hölgyek kezében, a kik rajongtak érte, mert kecses és Watteau-fajtájú képekkel ékes idomaihoz tapadva, jobban érvényesült a női báj, a finom hajlású kéz, a picinyke láb, és kísérete a zongoráénál gyöngédebben simult Garat-nak érzelmes románcaihoz. A világ magasztalta, de a komoly művészek panaszkodtak rá, mert egy igen fontos lépés hiányzott még a tökéletességhez: minden kótát csak egy fél hanggal lehetett rajta a pedálokkal emelni; ki kellett találni a módját annak, hogy b-molizálni lehessen őket, ehhez pedig az kellett, hogy a pedálok egy teljes hanggal bírják emelni őket.

Gótikus díszítésű Érard-hárfa az
MTA Zenetudományi Intézetben

A halhatatlan Érard Sebestyéné a dicsőség, hogy 1810-ben megalkotta a mai modern kettős pedálhárfát. Ez a lángeszű hangszerművész találmányával a hárfát egy csapásra az összes hangszerek királyává tette tökéletesség dolgában, mert a mai hárfa könnyű szerrel alkalmazkodik a modern zenének összes hangszereihez. Ez a mai fölséges hangszer ces-durban van hangolva; 46 darab, 6½ oktávát kitevő húrja birkabélböl van gyártva, kivéve a 10 legmélyebbet, a melyek részben érccel, részben selyemmel vannak átfonva; könnyebb eligazodás végeit minden ces kékre, és minden fes pirosra van festve rajta. (A mai színezés pont fordítva van – a szerk.) A húrjait pengetik, és a pengetés minősége adja az eltérő hangszíneket; nemcsak egyes flageolet-hangokat lehet adni rajta, hanem akkordban is; nagyon érdekes rajta az egyszerű és kettősfogású glissando; nagyon nehéz a trilla és a lánctrilla. Lehet rajta játszani az erősségnek minden fokán. Az egyik húrt cisre, a másikat desre taposva, pompásan utánozza a dobolást; megszólalásig utánozhatók rajta az énekhangok is. Sokkal nehezebb rajta játszani, és sokkal drágább, mint a zongora, a mi jobban megvédi a kontároktól. Különben nagy tévedés volna, ha valaki a hárfán zongoraműveket akarna előadni. Hiszen a két hangszer a nap s az éj; merőben elütök rajtuk; a hangszín, kötőjelek, ujjazat; a hárfán a kis ujj nem is játszik. Csak a világ legnagyobb hárfása, Parish-Alvars (1808-1849), a kit hálás kora, a XIX. század, a hárfások Paganini-jének nevezett el, merte és bírta óriási tehetségével játszani rajta a legnehezebb Chopin-etudeöket is. (Ma inkább „a hárfa Lisztjének” szokás nevezni Alvarst. – a szerk.)

A két hárfa, melyen művészeink játszottak, a tökéletesség netovábbja: az egyik egy 5000 koronás angol hárfa, a másik egy 4000 koronás francia hárfa.

A modern hárfa Berlioztól kezdve az orkeszterben is nagy diadalokat aratott. Berlioz, Meyerbeer, Gounod és kivált Wagner érvényre tudják emelni és fölséges szimfonikus hatásokat csalnak ki belőle. A zenekarban az érzékek elragadtatását, a lélek önkívületét fejezi ki legkivált; olyan benne, mint az égi jelenések visszhangja; így Gounod Faustjának börtönjelenetében; Wagnernél a Walkűr kikelet dalában s ugyanott a tűznek csodálatra méltó igézetében; és Haydn-nak Haldokló Krisztusában, a hol a hárfák osztozni látszanak az egyetemes fájdalomban.

Mosshammer Román és Ottó (balra lent, dedikálva)
Wagner zenekarában

A párizsi hires Musée Instrumental dúslakodik minden korok és idők hárfáiban: akad ott ír, egyiptomi anami, kongói, japán és trubadúr-hárfa. És van köztük ott egymás mellett két pazar díszű, mesteri alkotás, melyeknek ha megtudnának szólalni talán immár örök időkre néma húrjai, szomorúbb, meghatóbb történetet nem mesélne hangszer e világon: az egyik a Mária Antoinettáé, a másik a Lamballe hercegnőé. A királyné és híve, a szépséges szép hercegasszony, egykor sok-sok boldog estét töltöttek el együtt a Trianonban, egyesítve hárfáiknak bűvös-bájos akkordjait. Aztán valami kis szívügyön összekülönböztek, és a finom női lélek hamar szétrebben, hogy a megpróbáltatás órájában annál gyorsabban összeröppenjen újra: a hű barátnő is a nagy forradalom első villámainak cikázására visszarohan a királynő kebelére, hogy a szívet szorongató aggodalom nehéz óráiban a nagymesterekben: Gluckban, Sacchiniben, Piccini-ben keressenek vigasztalást. De a szörnyű vihar kitör, és egy rémséges napján a hercegasszony angyal-fejét, a melytől megittasulva híres költők zengtek egykor mámorító szerelmi dalokat, dárdára tűzve hurcolja tova a diadalittas tömeg; midőn ím egyszerre csak egy hárfának mindent átható hangja zengi túl a rémes zsivajt: a hercegasszony ékes hárfája egy sanscullotte kezében, aki azt a kirablott palotából odavonszolta, hogy a sorsnak rettentő gúnyaképpen vad melódiát verjen ki rajta tragikusan szörnyű gyászzenéül...

Íme kaleidoskopban a hárfa ezredéves története. A sorsnak sajátságos egy rendelkezése, hogy a hárfa, a mely a legrégibb hangszer a világon, a melynek százai zengtek ezer meg ezer évvel ezelőtt Salamon templomának fölavatásakor, ma a legújabb és legismeretlenebb mindannyija közt. Hanem dereng immár számára egy szebb, a múltnál és mindannyiénál fényesebb jövőnek hajnala: mert hiszen ez nem a Dávid hárfája többé, a mely Saul király fölzaklatott idegeit meg-megnyugtatta; sem az a hárfa, mellyel az egyiptomiak Isis misztériumainak komor dalait kisérték; sem az a szerény kis hangszer, a melyet híres festők akasztottak a szeráfok kezébe; sem a bárdoké, sem Mária Antoinettáé; hanem most és időtlen-időkig az a hárfa, melyről a költők legszebb álma álmodik, a mely tud sírni és énekelni: könnyeket facsarni és mennyekbe ragadni egyaránt!

Forrás:
  • Nyírvidék, 1904. november 27. 1-2. o. (25. évfolyam, 48. szám)

2015. október 11., vasárnap

Hárfás beugrás: egy százéves pletyka ízei

A pletykát nem tegnap találták fel, ahogy a reklámot sem. S mértékkel természetesen mindkettőnek fontos szerepe van a mindenkori társadalmak életében, mert információt közvetítenek, ami által egyben tartanak közösségeket. Az alább következő régi írás ezt példázza. Hogy milyen magas szinten űzték a szakmát a korabeli marketingesek, azt jól mutatja, hogy a cikk megjelenésének helyet adó napi lapot (!) néhány összeállt, együttműködő színház működtette, illetve hogy levelezőlapokat is megjelentettek az adott színházi műsorhoz.


Színházi pletykák.

Budapest, december 4.

Haydé kisasszony.


Ez a szépen — és Heine révén ismerősen is — csengő exotikus név pénteken este vonult be a budapesti színházi világba.

A ki viseli: szép, fiatal leány és a Bohémszerelem nagy zenei sikeréből egy nem jelentéktelen részt írhat a maga számlájára. A Magyar Színház karmestere: Donáth Lajos a megmondhatója, hogy Haydé kisasszony valóban nagy érdemeket szerzett a pénteki nagy siker körül, áldozatkész és zseniális beugrása révén. Pedig csak a zenekarba — „ugrott be”.

Korabeli levelezőlap Kornai Berta
színésznővel, a Bohámszerelem
szereplőjével
Úgy történt a dolog, hogy hárfásra volt szüksége a Magyar Színház-nak. Herblay partitúrájában nagyon fontos szerepet juttatott a hárfaszólamoknak, e lágy hangszer színezte a Bohémszerelem legszebb számait. A régi hárfás az utolsó napokban eltávozott és az uj hárfás — egy fővárosi katonazenekar tagja — pedig nem foglalhatta el helyét, mert nem tagja a színházi zenészek szövetségének és a zenekar tagjai szolidaritást vállaltak, hogy csak e szövetség tagjaival játszanak együtt.

A premier napján a karmester a haját tépte; nem volt hárfás. És Budapesten — minden szorgos kutatás daczára — nem birtak felfedezni egy hárfást, a kire rá bízhatták volna a fényes művészi feladatott.

Leszkay igazgatónak jutott eszébe a mentőidea: telefonozott Bécsbe hárfásért. Egy ismert nevű bécsi hárfaművésznőt: Haydé Günsmann-t, ajánlották neki.

— Üljön rögtön vasútra a hárfájával együtt, — telefonozta a direktor — este hét órakor várom a vonatnál!

Félórával a premier kezdete előtt érkezett meg Bécsből — a hangszerével együtt — Haydé kisasszony. Már csak annyi idő volt, hogy kocsiba vágják magukat és lóhalálában a színházhoz hajtassanak. Negyed nyolc után öt perccel a zenekarban ült a bécsi kisasszony és forgatta a Bohémszerelem hárfa-stimmjét, melyet — ezúttal látott életében először.

A karmester megadta a jelet és „Fräulein Haydé” — idegen színházban, egy előtte teljesen ismeretlen operettben — bebizonyította, hogy elsőrendű művésznő. „Blattról” lejátszotta, finom művészettel — mely nagy érdeklődést keltett a nézőtéren is — az egész hárfa-stimmet. Elejétől végig.

— Száz forintomba került ez a kaland — konstatálta premier után Leszkay igazgató — de nem adom ezerért, hogy ilyen pompásan sikerült!

És a feleségével együtt elvitte Haydé kisasszonyt egy — pezsgős vacsorára.


Tartarin.

Forrás:
  • Magyar Színpad. Színházi Napilap. Bp., 1905. december 4., 3. o. (8. évfolyam 336. sz.)

2015. szeptember 22., kedd

Würtzler '90 - emlékműsor a Lengyel Intézetben

2013-ban emlékeztünk meg Varsányi István lengyel nyelvtanárról születésének 100. évfordulója kapcsán. A Lengyel Intézetben tartott nagyszabású rendezvényhez mi is csatlakoztunk azzal, hogy létrehoztunk egy emlékoldalt és cikket írtunk róla a Wikipédián. Közben nem feledkeztünk el arról sem, hogy Pista bácsi felesége, Irena Kamińska alapította meg a Bem Egyesület híres táncegyüttesét, amelyben nagymamánk, Mária Vanda kislányként sokszor szerepelt.

2015-ben Würtzler Arisztid születésének 90. évfordulóját ünnepeljük. Kiváló alkalom ez arra, hogy még egy lengyel-magyar házaspár emlékét hozzuk vissza a köztudatba. Annál is inkább, mert a számunkra kedves hárfa világában alkottak egyetemest és maradandót.

Az 1956-ban az USA-ba emigrált Würtzler Arisztid a hatvanas évek elején egy genfi hárfaversenyen ismerte meg Barbara Pniewska lengyel hárfást. Ösztöndíjasként magával vitte a hartfordi egyetemre tanulni, ahol ő maga professzorként tanított. Egymásba szerettek, házasságot kötöttek, majd 1970-ben megalapították a New York Harp Ensemble nevű hárfaegyüttest. A zenekar 27 éven át járta a világot, és új fejezet nyitott a hárfa történetében. Sok száz koncertet adtak. Ötvenhárom országban léptek fel, köztük ötször a Fehér Házban. De játszottak királyoknak, más államfőknek, sőt 1985-ben a Szent Péter téren II. János Pál pápának és sok ezernyi hívőnek. Az együttesnek Barbarán kívül további két lengyel tagja volt, Eva Jaslar és Sylvia Kowalczuk.

II. János Pál pápa köszönti az együttest.
Középen Barbara és Arisztid,
a kép jobb szélén Sylvia Kowalczuk.

2011-ben megkerestük a New Yorkban élő Barbarát. Büszkék vagyunk rá, hogy megismerhettük ezt a finom humorú, nagy tehetségű és munkabírású asszonyt, és hogy mi készítettük az utolsó interjút vele.

Würtzler Arisztid és Barbara szerelme külön fejezet az ezeréves lengyel-magyar barátság történelmében. Rájuk emlékezve számos blog- és Wikipédia-cikket írtunk már korábban, néhányat angolul is. Most megkerestük egykori tanítványukat és barátjukat, Carl Swanson világhírű amerikai hárfást és hárfakészítőt. Ő több írást is küldött nekünk, amelyekben szívet melengető szavakkal emlékezett meg a házaspárról. A cikkek alább olvashatók. Ezen kívül emlékestet szervezünk a Lengyel Intézetben, amelyen hárfazenével és régi videóval fűszerezett előadás keretében felelevenítjük alakjukat és együttesük történetét. Az est második felében pedig Bábel Klára művésznő virtuóz koncertje lesz hallható a lengyel-magyar házaspár és barátság tiszteletére.

Az est támogatója a Zuglói Önkormányzat és a Szent István Király Zeneiskola, védnöke Karácsony Gergely polgármester és Rozgonyi Zoltán alpolgármester.

Köszönjük a támogatást!




Emlékest Würtzler Arisztid születésének 90. évfordulóján

Lengyel Intézet
2015. szeptember 29-én 18 órakor
Budapest, Nagymező utca 15.

Az est háziasszonya: Nizalowski Dorottya


Program

Egy magyar-lengyel házaspár története
az USA-ban és a nagyvilágban


Hárfán közreműködik: Nizalowski Fanni

Würtzler: Canto Amoroso
Würtzler: A cseresznyefavirág

Bábel Klára hárfaművész koncertje

Händel: B-dúr hárfaverseny 1. tétel
Smetana-Trenecek: Moldva
Gliere: Impromtu




New York Harp Ensemble

Magyarul:
English:

Carl Swanson megemlékezése

Magyarul:
English:

Korábbi cikkeink



2015. szeptember 12., szombat

Interjú Carl Swansonnal

(Az interjút készítette Nizalowski Fanni és Nizalowski Dorottya. A fordítást ellenőrizte: dr. Ammann Gyöngyi.)

Hogyan kezdett zenélni?

Mindkét szülőm amatőr muzsikus volt, úgyhogy mialatt felnőttem, mindig volt körülöttem zene a családban. Nyolc vagy kilencéves koromban kezdtem zongorázni. Ez volt az egyetlen hangszer, amin tanultam, mielőtt hárfázni kezdtem.

Miért váltott hárfára és mikor? Kik voltak a tanárai?

Lois Bonnermann
Tizenhat évesen kezdtem a hárfatanulást, egy olyan nyáron, ami épp a középiskolás éveim közepére esett. Az első tanárom Lois Bannerman volt, aki a Salzedo-módszert alkalmazta, de nagyon jó tanár volt. Egy évet tanultam nála, majd Connecticutba, Hartfordba mentem a Hartt College-ba. A diploma megszerzése után Párizsba utaztam, és három évig Pierre Jametnél képeztem magam. Tanulmányaim legvégén Bernard Zighera, a Bostoni Szimfonikusok első hárfása tanított.

Szokott koncertezni?

Már nem koncertezem. A pályafutásom a pedálhárfák javításában és restaurálásában teljesedett ki. Az életem egy korábbi szakaszában játszottam, de mostanság nincs időm gyakorolni. Túlságosan is elfoglalnak az egyéb dolgaim.

Mi a véleménye Würtzler Arisztidről, a tanárról?

Würtzler tanárként abban volt a legerősebb, hogy képes volt inspirálni a tanítványait a még több és még keményebb munkára. Nagyon értett a művek interpretálásához is. Aztán minden tanév végén mesterkurzusokat szervezett, ahová meghívott fontos európai hárfaoktatókat, és ez szintén nagyon fontos volt a fejlődésem szempontjából. A kurzusokon többször is tanultam Pierre Jamettől, volt néhány órám Vera Dulovával, s Hans Zingle-vel is megismerkedtem.



Hallott már Kodály Zoltánról, Würtzler tanáráról, akit mi magyarok nagyon szeretünk? Van valamilyen kapcsolata Magyarországgal?

Kodály jól ismert nálunk is. Nincs semmilyen kapcsolatom Magyarországgal, kivéve természetesen Würtzlert.

Írt egy cikket a New York Harp Ensemble-ről. Mi ennek az együttesnek a jelentősége, miben hozott újat a hárfa világába, miért érdemes emlékezni rájuk?

Swanson Harps
A New York Harp Ensemble számtalan koncerten szerepelt a világ minden táján. Tényleg figyelemre méltó, hogy milyen sok koncertet adtak és milyen sok országban. Arisztid nagy repertoárt állított össze az együttes számára, és remélem, hogy egy napon más hárfaegyüttesek is el fogják játszani az átiratait.

Az Ön nevét viseli a Carl Swanson Harp cég. Miért kezdett foglalkozni hárfakészítéssel? Kik voltak a mesterei?

A vállalkozást azután indítottam, hogy eltöltöttem 15 évet a legkülönfélébb hárfák javításával. Hosszasan gondolkodtam, hogy belevágjak-e, mert tudtam, hogy mennyire bonyolult ez a munka. A végén úgy döntöttem, hogy nem akarok majd az életem végén azon bánkódni, hogy nem próbáltam meg, amikor még lett volna rá lehetőségem. Teljesen autodidakta vagyok mind a hárfajavítás, mind az új hárfák építése terén. A Swanson Harp-nál Patrick Dougal volt az üzlettársam, aki korábban a Lyon & Healy munkatársa volt sok éven át.

Mit jelent az, hogy a Swanson-hárfák nem tömegtermelésben készülnek, és nagyban hasonlítanak az 1900-as évek elején készült hárfákhoz?

Én egy kisebb céget akartam, ahol a hangszerek kézzel készülnek, egyesével. Úgy éreztem, hogy ezen a módon érvényesülhet legjobban a minőség és következetesség.

Van valamilyen egyéni megoldás, ami különlegessé teszi a Swanson-hárfákat?

Mivel sok éven át javítottam hárfákat már az előtt, hogy elindítottam volna a cégemet, ezért volt egy listám azokról a dolgokról, amelyek nem működnek vagy jobban is működhetnének. A hangszereimnél igyekeztem minden jó ötletet felhasználni más hárfaépítők tapasztalataiból is. Például az én hárfáimon a nyaklemez benyúlik a vállblokkba, és ettől a nyak sokkal erősebb és stabilabb. Ezt az ötletet az Érard cégtől kölcsönöztem.

Nagyon különleges a koncerthárfájának a stílusa, francia empire az 1810-es évekből. Ha jól tudjuk, nincs is más hasonló napjainkban a világon. Miért pont ezt a stílust választotta?
Swanson Harps

Vannak más cégek is, melyek az Empire stílust használják így vagy úgy. Szerintem ez egy elegáns forma, ezért választottam.

Hárfák javításával, restaurálásával foglalkozik. Mit kell tudni a Wurlitzer-hárfákról? Ön a szakértője ezeknek?

Nem hinném, hogy kifejezetten Wurlitzer-szakértő lennék. A munkám zömét ezeknek és a Lyon & Healy a hárfáknak a javítása teszi ki. Mindkét márka nagyon jó minőségű hangszereket jelent, s néhány dologban a Wurlitzer a jobb, néhányban pedig a Lyon & Healy.

Meséljen a Debussy-kutatásáról, legyen szíves. Hogyan zajlott ez a munkája, és mi lett az eredménye? Miért tartotta fontosnak?

Marie-Claire Jamet, aki Pierre Jametnek, egykori tanáromnak a lánya, adott nekem egy fénymásolatot a „Sonate pour flûte, alto, et harpe” kéziratáról, ami a Francia Nemzeti Könyvtárban van. Azt mondta, hogy talált nyolc vagy kilenc eltérést a Durand-kiadás és a kézirat között. Azt terveztem, hogy írok erről egy kisebb cikket, talán két oldal terjedelműt az American Harp Journalba, ami egy csodálatos tudományos folyóirat. Mielőtt nekifogtam az írásnak, hirtelen úgy döntöttem, hogy magam is megvizsgálom alaposan a kéziratot, nem kerülte-e el valami a hölgy figyelmét, illetve hogy hitelesebb legyen az írásom. Az lett az eredménye – és ez egy nagyon hosszú történet –, hogy kb. 300 eltérést találtam mintegy 126 ütemben a teljes szonáta összesen 319 üteme közt. Így a szonáta valamivel több, mint egyharmadában voltak eltérések, ahol a kézirat különbözött a Durand-féle kiadástól.

A kutatásba eredetileg azért fogtam bele, hogy megjelentessek egy rövid cikket az American Harp Journalban. Mivel azonban a projekt egyre csak nőtt és nőtt, a Journal szerkesztőjével úgy döntöttünk, hogy inkább három cikket kéne írnom, külön minden egyes lépés után. Miután benyújtottam az anyagot az első ilyen cikkhez, elhatároztam, hogy kiadatom a saját változatomat is. Nagyon boldog voltam, amikor a Carl Fischer Music, az egyik legnagyobb és legrégebbi zenei kiadók egyike az Egyesült Államokban, úgy döntött, hogy közli.

A három cikk és a Szonáta új verziójának megjelenése – ami valójában egy Urtext-kiadásnak nevezhető – nagy megelégedéssel tölt el, mert úgy érzem, hogy a teljesítményemmel valami igazán fontos dologgal járultam hozzá a világ hárfás kultúrájához. Egyébként mindhárom cikk olvasható az interneten, az eltéréseket jelző zenei példákkal együtt. Csak rá kell keresni a Google-val az American Harp Society weboldalára. Onnan kattintani a ’publications’-re, aztán az American Harp Journal-ra, majd az „extras”-ra. Mindhárom cikk ide van feltöltve, az „extras” oldalra. (A cikkek itt találhatók. – a szerk. megjegyzése.)



Milyen a hárfás élet az Ön lakóhelyén? Kb. hány hárfás él ott, és hol szoktak koncertezni?

Feltételezem, hogy Boston érdekli Önöket. Nem tudom, hogy hány hárfás él nálunk, talán 30-an, 40-en lehetnek. (Bostonban kb. 650 000 ember él – a szerk. megjegyzése.) Úgy sejtem, hogy a legtöbbjüknek van valamilyen polgári foglalkozása is a hárfa mellett, amiből a megélhetéshez szükséges jövedelmet biztosítani tudják. Néhányan viszont főállású hárfások, és különböző üzleti tevékenységeket kombinálnak, mint pl. a hárfatanítás, hárfázás esküvőkön és más rendezvényeken, zenélés a helyi klasszikusoknál stb.

Milyen munkái vannak mostanában? Vannak vevői Európából?

Ma már nem építek új hárfát. Minden időmet lefoglalja a javítás és a restaurálás. Jó néhány hárfám van, amelyek közül többet bérbe adtam helyben. Az egész országból keresnek ügyfelek, hogy varázsoljam újjá a hárfájukat. Emellett árulom is a hangszereim egy részét, többnyire Lyon & Healy és Wurlitzer hárfákat, amelyeket a www.swansonharp.com weboldalon a „Used harps” résznél lehet megnézni. Európai hárfásoknak is adtam el számos hangszert.

Az USA kormányzata támogatja a gyerekek zenetanulását, vagy a szülőknek kell mindent fizetni?

Az amerikai kormány nem igazán támogatja a zenetanulást. Ez mind magánúton zajlik. A képzést a legtöbb esetben a szülők fizetik, illetve vannak olyan magán-zeneiskolák, ahol néhány gyermek oktatása ingyenes.

Milyen tervei vannak? Mit szeret csinálni mostanában?

Már nagyon hosszú ideje javítok hárfákat. Momentán úgy tervezem, hogy ezt továbbra is folytatom, mindaddig, amíg az egészségem jó és kedvem van hozzá. Nagyon élveztem a Szonátával kapcsolatos munkát, és épp most fejezek be egy másik projektet a Carl Fischer kiadó számára. Ez egy új kiadása lesz Bochsa 40 Könnyű Etűdjének, melyben további Etűd-variációk kapcsolódnak minden egyes eredeti etűdhöz. Imádom Bochsa 40 Könnyű Etűdjét, tanítottam is őket annak idején. De vannak hiányosságai a kötetnek. Ezek általában erősen jobbkezes darabok, s nem mozgatják meg egyenértékűen a bal kezet. Továbbá csak egy kis részét kell használni a hangszernek, főleg a 3., 4., és 5. oktávot. Az Etűd-variációk viszont bővítik a hárfás technika tanulását, mert sokkal több munkája lesz a bal kéznek és sokkal szélesebb skálán használjuk a hangszert, mint eredetileg. Szerintem csodálatos oktatási eszköznek fog bizonyulni a kötet. Ezt követően az egyéb készületben lévő munkáim fognak megjelenni. A szerkesztőm a Carl Fischernél azt mondta, hogy ők bármit leközölnek, amit leadok nekik. Ez évente egy publikációt jelent, ami őszintén szólva elég sok, többre nem is lennék képes.

Köszönjük az interjút!


Lásd még:



Interview with Carl Swanson

(Interview by Dorottya Nizalowski and Fanni Nizalowski)

Why did you start learning music?

Both my parents were amateur musicians. So there was music in the family when I was growing up. I started piano lessons when I was 8 or 9. That was the only instrument I studied before starting the harp.

Where did you study playing the harp and when? Who were your teachers?

Lois Bonnermann
I began studying the harp when I was 16, the summer between my Junior and Senior years of high school. My first teacher, Lois Bannerman, was a Salzedo player, but a very good teacher. After one year of study I went to Hartt College in Hartford Connecticut. When I graduated from Hartt, I moved to Paris and studied with Pierre Jamet for three years. My last teacher was Bernard Zighera, principal harpist at the Boston Symphony.

Do you give concerts?

I don’t give concerts now. I have made my career repairing and restoring pedal harps. I have gone through periods in the past where I performed, but I don't have time now to practice. I’m too busy with other things.

What do you think about Würtzler, the teacher?

Würtzler strongest point as a teacher was inspiring his students to do more and work hard. He was very good at working out the interpretation of a piece of music. The masterclasses he gave at the end of each academic year, where he invited important European harp teachers to participate, were very important to my development. I met Pierre Jamet several times at those masterclasses. But I also met and had a few lessons with Vera Dulova. I met Hans Zingle there as well.



Have you ever heard about Zoltán Kodály, who was Würtzler’s teacher and whom we, Hungarians, love very much? Do you have any connection with Hungary?

Kodály is well known here as well. I don’t have any connections to Hungary. Würtzler was of course my connection.

You wrote an article about the New York Harp Ensemble. In your opinion, what is the significance of the group, what did they give to the harp world, why should we remember them?

Swanson Harps
The New York Harp Ensemble gave a lot of concerts all over the world. It’s really remarkable how many concerts they gave, and in so many countries. Aristid arranged many pieces for the ensemble, and I hope that some day other harp ensembles will start playing some of those arrangements.

The Carl Swanson Harp Company bears your name. Why did you start making harps? Who were your masters?

I started a company to build harps after I had spent 15 years or so repairing all makes of harps. I thought long and hard about starting a company, because I knew how difficult a job that is. In the end, I decided that I did not want to find myself at the end of my life wishing I had done that when I had the chance. I’m completely self taught, both in repairing harps, and in building new ones. My business partner in Swanson Harp Company was Patrick Dougal, who had worked for Lyon & Healy for many years before starting up with me.

What does it mean that your harps are not made by mass production, and are very similar to the early 1900s harps?

I wanted to start a small company where the instruments were made by hand, one at a time. I felt that that was the best way to establish quality and consistency.

Is there a unique technic or solution that makes your harps special?

Because I had been repairing harps for so many years before I started the company, I had a list of things that I knew didn’t work, or could be done better. My instruments used the best ideas I had seen in a variety of companies. For example, the front action plate on my harps extends into the kneeblock and makes the neck much stronger and more stable. This was an idea I got from the Erard Company.

Your concert harp’s style is very special, that is the French empire from the 1810-ies. As I understand it, there is no other like it in the world today. Why did you choose this style?

Swanson Harps
There are various companies that use the Empire design in one form or another. I find it to be an elegant form.

Besides making harps, you deal with harp repair and restoration, too. What should we have to know about Wurlitzer harps? Are you an expert on these?

I’m not sure that I an expert on Wurlitzer harps. Most of my career has been spent repairing Lyon & Healy and Wurlitzer harps. They are both very good makes of instruments. There are some things that Wurlitzer did that was better than Lyon & Healy, and other things that Lyon & Healy did better.

Tell me about your Debussy research, please. How did it come about and what was the result? Why was it important to you?

Marie-Claire Jamet, the daughter of my teacher Pierre Jamet, had given me a photocopy of the manuscript of the Sonate pour flûte, alto, et harpe that is in the National Library of France. She told me that she had found 8 or 9 discrepancies between the Durand edition and the manuscript. I was planning on writing a small article, maybe 2 pages, about this, to be published in the Journal of the American Harp Society, which is a wonderful and scholarly journal. As I was about to start writing the article, I suddenly decided that maybe I should proof read the Manuscript myself, just to see if she had missed anything, and so that I could write the article with some authority on what the manuscript. The result of this, and it’s a very long story, is that I found about 300 discrepancies, in 126 measures, out of a total of 319 measures in the whole Sonate. So slightly more than one third of the Sonate had discrepancies where the manuscript differed from the Durand publication.

The whole point of this research originally was to publish an article in the Harp Journal. But as the project grew and grew and grew, the editor of the Journal and I decided that there would have to be three articles, one for each movement. It was only after I had submitted the material for the first of these articles that I decided to try to get my version published. I was very happy when Carl Fischer Music, one of the biggest and oldest music publishers in the United States, decided to publish it.

The publication of the three articles and the new version of the Sonate, which really should be called an Urtext edition, give me a great sense of accomplishment, and the feeling of having contributed something really important to the harp world. By the way, you can see all three articles on line, with all the musical examples showing the discrepancies. Just google The American Harp Society. When you get to their page, click on ‘publications,’ then American Harp Journal, then ‘extras.’ All three articles are on that ‘ extras’ page.

What is the harpist activity like in your town? Approx. how many harpists live there and where do they perform?

Swanson Harps
I’m assuming that you are talking about Boston. I don’t know how many harpists live in Boston, but I would guess maybe 30 to 40. I think that many of them have ‘day’ jobs, meaning something that they do to earn a living. Some of them are full time harpists and do a combination of things like teaching harp, playing weddings and functions, playing local classical jobs, etc.

What kind of work do you do nowadays? Are there buyers from Europe?

I’m no longer building new harps. All my time is now spent repairing and restoring harps. I own a lot of harps, many of which I rent out locally. I rebuild harps for clients from all over the country. I have put some of my own instruments, mostly Lyon & Healy and Wurlitzer harps up for sale, and you can see those on the used harps page on my web site, www.swansonharp.com/. I have sold a number of instruments to European harpists.

Does the US government support music education, or parents have to pay for their children’s studies?

Music is not really subsidized by the U.S. government. It’s all done privately. Music studies are most often paid for by the parents, or at private music schools where some children are taught for free.

What are your plans? What do you like to do these days?

I’ve been repairing harps for a very long time now. For the moment I plan to continue, so long as my health is good and so long as I want to do it. I enjoy very much the work that I did on the Sonate, and I’m finishing a second project for Carl Fischer right now. It’s a new edition of the Bochsa 40 easy etudes, with an additional Etude Variation for each of the original etudes. I love the Bochsa 40 easy etudes and had used them for teaching. But there are shortcomings. They tend to be very right handed, with no equivalent workout for the left hand. They also tend to use a small part of the instrument, mostly the 3rd, 4th, and 5th octaves. The etude variation expands on the technical lesson of the original etude, giving the left hand much more to do, and using much more of the instrument than the original etudes. I think they are going to be a wonderful teaching tool. After that, I have more projects to publish. My editor at Carl Fischer has told me that they will publish anything I want to publish, at a rate of about one publication per year, which frankly is a lot. I couldn’t do more than that.

Thank you for the interview!

Aristid von Wurtzler

By Carl Swanson

(This piece was written for the 90th anniversary of the birth of Aristid von Wurtler.)

In the summer of my 16th year I decided to study harp. I had been playing piano for about 6 years, but I had recently heard a recording of Benjamin Britten’s Ceremony of Carols and I was fascinated by the sound of the harp. I found a teacher who agreed to teach me for almost no fee at all and also to rent me a harp. A few days before my first lesson, the choir director of my church, who was a good friend, called to say that there was going to be a harp concert in Hartford (Connecticut, about one and a half hours from my home) and if I wanted to go he would go with me.

The concert was at Hartt College of Music, and the soloist that evening was Pierre Jamet. Aristid was having a one week harp masterclass, and Pierre Jamet was the invited guest teacher and artist. Aristid spoke for a few minutes and introduced Pierre Jamet. When the concert ended, the choir director said to me, “Go introduce yourself to Mr. Von Wurtzler. Tell him you are studying the harp.” “I haven’t had my first lesson yet!!” I said. The choir director led me over to Aristid and introduced me to him. “He’s studying harp,” the choir director said. Aristid, like all harp teachers, was always scouting for students to build his harp department at Hartt. He immediately focused in on me, taking down my contact information. Without realizing it at the time, on that evening I met the two harpists (Aristid and Pierre Jamet) who would have a profound influence on my life with the harp.

For the next year, my last year of high school, Aristid kept in touch, and would often drive way over to my home on his way back to New York to give me a lesson. He never charged me anything for these lessons. I applied to Hartt College and got in, with one year of harp studies under my belt. The fact that I graduated on time, four years later, having given a senior recital, is a testament to how much time and effort Aristid put into my development.

He introduced me to the harp classics, and also the classic way of learning the harp: etudes, scales, and the standard repertoire of the harp literature. That same year Barbara Pniewska came to Hartt from Poland as a special student. She was older than me and already a professional harpist in Poland. She and I were the harp department at Hartt. The two of us had to play symphony and opera parts, do outside jobs that came in to Hartt. We were both very busy. Aristid was at Hartt every Tuesday and Wednesday and was a whirlwind of activity the whole time. He simply could not sit still. He always had many things going on at the same time: teaching of course, but also meetings with Paranov, the president of the school, recitals or presentations anywhere he could in order to help build the harp department. His real gift was getting new students to start the harp. While the college level harp department at Hartt usually had no more than 4 or 5 students, the preparatory division, for pre-college students, was usually around 25 or 30 students. Aristid would play on local TV and radio stations, for women’s clubs, anywhere people would come to hear him, and this would get new students. He had his own cue cards that he carried around so that the interviewer could read the question and he could read the answer! He would also have monthly student recitals at Hartt, and even new students who had not had more than 4 or 5 lessons played some little piece. All of this activity on Aristid’s part really worked. What’s really interesting is that many of those prep division students went on to become professional harpists.

The harp department at Hartt, both the college level and the prep-division, was like a family. We all knew each other and Aristid was like a father to everyone. His name for me, which began almost as soon as I started at Hartt and which he called me for the rest of his life, was Carl Bácsi (Uncle Carl).

In those days many of the teachers at American music schools were Europeans who had learned their English haphazardly, without ever studying it. Aristid had done the same and his English was colorful. “Carl bácsi, vy you no study Tournier?” he would ask me. “Carl bácsi, dis is a big misunderstood!” I once went with him when he had to play the Ravel Introduction and Allegro with a local orchestra. As we stood behind stage, him waiting to go on, I asked him if he was nervous. “Carl bácsi, if I no play dis correct after 30 years, I vill suicide myself!”

Aristid loved to make jokes and laugh. He had written some little pieces for beginner students, with charming melodies. For his birthday, Barbara and a couple of the students in the prep division put words to one of these melodies, using his mangled English and expressions. I can still remember Barbara and the students singing “Hello dalink, tell me vats new, tell me vat da situation is today? Are you happy or unhappy, since from you I’ve been so long avay.” Aristid dissolved into gails of laughter, his face turning red and tears streaming down his cheeks he was laughing so hard.

As a harpist Aristid was enormously gifted and, even though he no longer practiced at all, could sit down and play almost anything. I saw him do this over and over. He had a special gift for improvision that was unbelievable. One time a call came into Hartt from a radio station that wanted a harpist to record some background and bridge music (to be used between programs or between segments, etc.). Neither Barbara nor I felt qualified to do it. When Aristid came up the next Tuesday, he and Barbara went to the radio station with a harp. The next day, Barbara told me what had happened the evening before. When they got to the station, Aristid and the harp were put into a recording studio. There was a big clock on the wall directly in front of him. For the next two hours, someone in the recording booth would say to Aristid, “OK, Mr. Von Wurtzler, we need 21 seconds of slow music in a minor key.” Then, “OK Mr. Von Wurtzler, we need 42 seconds of bright jumpy music in E flat.” Aristid would start playing, keeping his eye on that clock, and whatever he had been told to play cadenced exactly on the second they wanted it to end. This went on for over two hours!!

Aristid’s improvisions on the harp involved endless pedaling. I have never seen any harpist move so many pedal so fast. When he improvised, I expected to see smoke coming out of the action. He was also an incredible sight reader, and what he read was the harmonic structure of a piece he was looking at. He detested having pedals written in, and he would play any piece the way a jazz harpist plays: Keeping the pedals in the key of the piece and then moving pedals when needed for accidentals, moving them back to the home key when he was done. I was baffled by this approach, and it required him to move boatloads of pedals during a piece. I would see him move 3, 4, or 5 pedals on one beat, and then move them all back a few beats later.

There was one technical point the he could do that was better than any other harpist I have ever heard before or since, and that was a 4 finger bizbigliando. He was without peer. When he did a 4 finger bizbigliando, it was like a swarm of bees producing a harmony. You couldn’t hear any beat, any beginning or end to the pattern, nor any individual notes. It was soft as a breeze and absolutely even. He would do that, moving around the instrument and changing the chords, and it just took your breath away.

Aristid was a generous, colorful, gifted man, who loved the harp and contributed to it in so many ways, and writing this short piece reminds me of just how much I miss him.

(2015)

(See Hungarian translation: here)

2015. szeptember 11., péntek

Würtzler Arisztid

Írta: Carl Swanson

(Ez az írás Würtzler Aristid születésének 90. évfordulójára, a Hárfák és hárfások blog számára készült.)

Tizenhat éves voltam, amikor a nyári szünidőben úgy döntöttem, hogy hárfázni fogok tanulni. Akkor már körülbelül hat éve zongoráztam, s az idő tájt hallottam egy felvételen Benjamin Britten Karácsonyi dalok című művének lenyűgöző hárfahangjait. Kerestem egy tanárt, aki elvállalta, hogy csekély díj ellenében tanítani fog, sőt bérbe ad egy hárfát is nekem. Aztán néhány nappal az első hárfaleckém előtt felhívott a templomi kórusunk vezetője, aki jó barátunk volt. Említette, hogy lesz egy hárfakoncert a connecticuti Hartfordban, úgy másfél órányira az otthonunktól, és ha el akarok menni, hát ő szívesen magával visz.

A koncertet a Hartt College of Musicban rendezték, az est szólistája Pierre Jamet volt. Arisztid egy egyhetes hárfa-mesterkurzust tartott, ahova a francia mestert is meghívta vendégtanárként és előadóművészként. A műsor előtt néhány mondatban bemutatta Jametet. Ahogy véget ért a koncert, a kórusvezető nógatni kezdett: „Menj és mutatkozz be Würtzler úrnak! Mondd el neki, hogy hárfázni tanulsz!” „De hát még egyetlen órám sem volt!” – ellenkeztem. A kórusvezető erre odacipelt és bemutatott neki: „Hárfázni tanul a fiú”. Arisztid, mint minden tanár, állandóan hallgatókra vadászott, mivel bővíteni akarta a Hartt hárfaszakát. Azonnal végigmért és elkérte az elérhetőségemet. Azon az estén – anélkül, hogy abban a pillanatban megértettem volna ennek a jelentőségét – két olyan zenésszel találkoztam, akik később nagy hatással voltak az életemre.

A következő év az utolsó középiskolai évem volt. Arisztid tartotta velem a kapcsolatot és gyakran beugrott hozzánk a Hartfordból New Yorkba hazafelé tartó úton, hogy leckét adjon. Sohasem kért semmit ezekért az órákért. Jelentkeztem és felvettek a Hartt College-ba egy évnyi hárfatanulással a hátam mögött. Az, hogy a végzős szólóhangversenyt követően időben diplomáztam négy évvel később, jól mutatja, hogy mennyi időt és energiát fektetett a képzésembe Arisztid.

Ő ismertette meg velem a hárfa klasszikusait és a hárfatanulás klasszikus módszereit: az etűdöket, a skálákat, a hárfairodalom alaprepertoárját. Ugyanebben az évben érkezett Hartt-ba Barbara Pniewska is Lengyelországból, méghozzá különleges diákként. Idősebb volt nálam, s Lengyelországban már hivatásos hárfaművésznek számított. Mi voltunk a hárfatanszak akkoriban a Hartt-ban. Kettőnknek kellett eljátszani mind a szimfonikus, mind az operadarabokat, továbbá a Hartt-ba érkező külső felkéréseket. Mindketten nagyon elfoglaltak voltunk. Arisztid keddenként és szerdánként jelent meg, s mint a forgószél, úgy söpört végig közöttünk. Egyszerűen nem tudott nyugton megülni. Számtalan dolga volt egyszerre: természetesen a tanítás, találkozók sora Paranovval, az iskola elnökével, és részvétel bármilyen koncerten vagy előadáson, ahol valami segítséget remélt a hárfatanszak számára. Amihez a legjobban értett, az az volt, hogy rábírjon diákokat a hárfatanulásra. Míg a főiskolai szak általában nem több, mint négy vagy öt hallgatóból állt, addig az előkészítőre rendszerint 25-30 diák jelentkezett. Arisztid új tanítványok reményében ezen felül játszott a helyi televízióban és rádióban, a női klubokban és mindenütt, ahol csak emberek fordultak meg. Súgókártyákat hordott magával az interjúkhoz, amelyekből felolvashatta a kérdéseit, s ott voltak a válaszok is! A diákjai havonta adtak koncertet a Hartt-ban, még azok az új diákok is játszottak egy-egy rövid darabot, akiknek pedig csak 4 vagy 5 órája volt addig. Szóval Arisztid hatékony oktató volt, s igazán meglepő, hogy az előkészítős diákok közül milyen sokan lettek hivatásos hárfássá.

A Hartt hárfatanszaka – mind a főiskolai, mind az előkészítő-csoport – olyan volt, akár egy család. Mindannyian ismertük egymást, és Arisztid mintha az apánk lett volna. Attól kezdve, hogy elkezdtem tanulni a Hartt-ban, egészen addig, amíg élt, félig magyarul Carl bácsinak szólított, ő ragasztotta rám ezt a nevet.

Akkoriban az amerikai zeneiskolákban rengeteg európai tanított, akik közül sokan csak felületesen ismerték az angolt, mert nem részesültek alapos nyelvi képzésben. Arisztid is ebben a cipőben járt, s ezért az angolja rendkívül színes volt. Amikor felvettek a Hartt College-ba, semmit nem tudtam a hárfa-repertoárról, sem a zeneszerzőkről. Úgyhogy az egyik órán megkaptam Arisztidtól Tournier Au Matin-jét gyakorlásra. Úgy gondoltam, hogy ez csodálatos, és a következő órán mondtam Arisztidnak, hogy Tournier egy igazán nagy komponista volt. „Bizony, Carl bácsi! Ő egy zsenifickó volt!” Egyszer nem ment valami, és nekem szegezte: „Carl bácsi, hát mért nem tanulni te azt a Tourniert?” Másszor meg így pirított rám: „Carl bácsi, ez van neked egy szép nagy félreértésed!”

Egy ízben elkísértem a helyi zenekarhoz, akikkel Ravel Bevezetés és allegro című művét kellett előadnia. A színpad mögött várva, hogy rákerüljön a sor, láttam, hogy ideges. Megkérdeztem, hogy miért? „Carl bácsi, ha harminc évvel a hátam mögött ezt nem játszogatok le korrektül, hát megöngyilkolom magam!”

Arisztid szeretett viccelődni és nevetni. Egyszer írt néhány darabocskát kezdő diákoknak bájos dallamokkal. Amikor közeledett a születésnapja, Barbara és néhány diák az előkészítőből az egyik dallamra szöveget írt, felhasználva a tört angolságát. Még most is látom magam előtt, ahogy Barbara és a diákok éneklik: „Helló kedves, mondd mizújs, mondd mi a helyzet máma? Vagy te boldog vagy boldogtalan, mivel voltam ily sokáig távra.” Arisztid mosolyogni kezdett, majd elvörösödött, végül könnyek csorogtak le az arcán, annyira nevetett.

Rendkívül tehetséges hárfaművész volt, és bár hosszú ideje nem gyakorolt egyáltalán, képes volt odaugrani és eljátszani szinte bármit. Újra és újra tanúja voltam ennek. Különleges improvizációs képessége volt. Egyszer meghívást kaptunk az egyik helyi rádiótól, hogy különböző műsorblokkok között játszunk valamilyen összekötő hárfás zenét. Sem Barbara, sem én nem éreztük magunkat elég felkészültnek a feladathoz. Amikor Arisztid a rákövetkező kedden elment a rádióba, Barbara is elkísérte. Másnap elmesélte, hogy mi történt az este. Ahogy megérkeztek a stúdióba, Arisztid elfoglalta a helyét a hárfa mellett a mikrofonnál. Volt egy nagy óra a falon, közvetlenül előtte. A következő két órában időnként beszólt neki a rendező: „Rendben, Mr. Würtzler, szükségünk lenne 21 másodpercnyi lassú zenére mollban.” Majd később: „OK, Mr. Würtzler, kérünk 42 másodpercnyi élénk, pattogós zenét Esz-ben.” Arisztid játszott, szemét az órán tartva, s bármit kértek tőle, pontosan ütemezve játszotta azt a jelzett ideig. És ez így ment több mint két órán keresztül!

Hihetetlenül tudott kottát olvasni, a darab harmonikus szerkezetét látta meg benne. A hárfás improvizációi ellenben végtelen sok pedálozással jártak. Nem láttam soha hárfaművészt, aki olyan sokat és olyan gyorsan pedálozott volna, mint ő. Ha rögtönzött, szinte vártam, hogy mikor kezd füstölni a hangszer. Utálta, ha egy darabba bele volt írva a pedál, úgy játszott el bármit, ahogy a dzsesszhárfaművészek játszanak: a darab hangnemében tartotta a pedálokat, majd ha szükséges volt, átmozgatta őket, utána viszont gyorsan visszarakta mindet az alaphangnembe. Érthetetlen volt nekem ez a metódus, mert pedálok tömkelegét kellett így mozgatnia egy darab során. Néztem, ahogy három, négy, de akár öt pedált is megmozgat egy ütem alatt, majd néhány taktussal később az összeset vissza.

Technikai szempontból egy dologban jobb volt bármely más hárfaművésznél, akit valaha is hallottam. Ez a négyujjas bizbigliando volt. Párját ritkította. Amikor megszólaltatta, az olyan volt, akár a dolgos méhraj harmonikus zizegése. Nem lehetett hallani a pengetést, az egyes ütemek kezdetét és végét, sem az egyes hangokat. Minden lágy volt, mint a szellő, és tökéletesen egyenletes. Így játszott ő, mozogva a hangszeren, akkordokat váltva, és egyszerűen elállt a hallgató lélegzete tőle.

Arisztid nagylelkű, színes egyéniségű, tehetséges ember volt, aki imádta a hárfáját, számtalan módon gyarapítva annak kultúráját. S ahogy írom ezt a rövidke megemlékezést, hirtelen ráeszmélek, hogy mennyire hiányzik nekem.

(Fordította: Nizalowski Dorottya és Nizalowski Fanni, lektor: dr. Ammann Gyöngyi. 2015)

Lásd még:

Carl Swanson a New York Harp Ensemble világkörüli útjairól

Az alábbi írás az American Harp Journal című szaklapban, az American Harp Society hivatalos lapjában jelent meg. Engedéllyel közölve.


UTAZÁS A NEW YORK HARP ENSEMBLE HÁRFAEGYÜTTESSEL


Írta

Carl Swanson



Egyetlen hivatásos hárfás sem szenved hiányt horrortörténetekből, amelyek rosszul sikerült koncertekről vagy olyan váratlan balesetekről szólnak, amelyek egy csapással ellehetetlenítették a mindennapos munkát. Bármennyi ilyet is hallottam azonban, ez mind semmi ahhoz képest, amivel a New York Harp Ensemble szembesült a huszonhét éves története során.

Koncertplakát 1962-ből
Az 1970-ben Würtzler Arisztid által alapított együttes – amelynek mindvégig négy hárfás tagja volt – koncertek ezreit adta az Egyesült Államokban és a világ 53 másik országában. Mivel a zenekarnak ilyen sok fellépése volt, kisebb csoda, hogy nem volt még több megpróbáltatásuk. Sőt, azt lehet mondani, hogy az átlagosnál talán ritkábban kerültek bajba, bár ha mégis, akkor az rémálomszerű volt.

Számos hárfás fordult meg az együttesben az évek során, Barbara von Würtzler volt az egyetlen, aki a fennállása alatt mindvégig benne játszott. Az egykori tagok tele vannak jobbnál jobb történetekkel, ennek ellenére, amikor szóba került a cikk megírása, valamennyien azt mondták, hogy inkább Barbarával beszéljek. „Ő minden sztorit ismer” – állították egybehangzóan, s ez az oka, hogy kizárólag Barbara visszaemlékezéseire támaszkodom az írásomban.

Az együttes egy manhattani nappaliban tartotta a próbáit. Hosszú és akadályokkal teli út vezetett innen a dél-amerikai vagy ázsiai koncerttermekig: a szállító cégek, a poggyászkezelők, a határőrök, a vámosok, a nyelvi akadályok, az instabil kormányok, a görbe utakon járó zenei ügynökök és a kiszámíthatatlan időjárás még a legjobban tervezett utakat is képesek voltak ellehetetleníteni.


A TUDATLANSÁG NEM BOLDOGÍT

„Eleinte – kezdte Barbara a mesélést –, meglehetősen tapasztalatlanok voltunk. Semmit sem tudtunk arról, hogy hogyan kell hárfákkal utazni, és számos baklövést követtünk el. Az USA-n kívül az egyik első koncertünk Guatemalában volt. A szállítási költség ötezer dollárt taksált, amiről eleinte azt gondoltuk, hogy elfogadható. A hárfákat teherszállító repülőgéppel előreküldtük, s mi néhány nap múlva érkeztünk a koncert helyszínére. Innen aztán Németországba repültünk Florida érintésével, és ismét előreküldtük a hangszereket egy tehergéppel. No és a szállítási költség? Újra ötezer dollár! Ráadásul a hárfák kis időre elvesztek, s majdnem elmaradt a német koncert.” Arisztid kiötölte erre, hogy a hárfák túlsúlyos poggyászként együtt repüljenek velük, továbbá, hogy a turnék során olyan légitársasággal utazzanak, amelyik engedi a túlsúlyt és szponzorként segít a szállítási költségek csökkentésében.


U-HAUL UTÁNFUTÓK

Barbara von Würtzler
(Barbara Pniewska)
Az együttes az USA-ban általában egy kombival és egy U-Haul utánfutóval közlekedett, ami a négy hárfát szállította. Már az egyik első útjukon megtörtént a baj, egy bukkanónál az utánfutó leugrott a vonóhorogról az autópálya közepén. Csak a biztonsági lánc tartotta, s vadul csapódott ide-oda a hangszerekkel. Eva Jaslar vezetett, és valahányszor megpróbált óvatosan lassítani, az utánfutó nekiütődött a kombi hátuljának. Amikor végül sikerült lefékezni, több autós is megállt megnézni, hogy minden rendben van-e? Csodával határos módon mind az autók, mind a hárfák épségben maradtak.

Nem voltak azonban ilyen szerencsések, amikor szintén utánfutóval vitték a hangszereket, és egy piros lámpán áthajtó részeg sofőr beléjük szaladt. Az utánfutó összeroncsolódott, ott kellett hagyni az út szélén, a hárfákat pedig az autóval vitték tovább a koncert helyszínére kétszer fordulva. Amikor már mind a négy hárfa a színpadon állt, Barbara elkezdte a kicsomagolásukat. „Először a sajátomról vettem le a huzatot – folytatta a mesélést –, s láttam, hogy kissé megsérült a külseje itt-ott. Ám amikor lehúztam Eva hárfájának a huzatát, a hangszer pont úgy nézett ki, mint a szemétre dobott karácsonyfa. Dirib-darabra tört alkatrészek hullottak róla csattogva a földre.” A hárfa használhatatlan volt, mindazonáltal a koncertig hátralévő két-három óra alatt szerencsére képesek voltak találni egy bérelhető másikat.


HATÁROKON ÁT

Minden egyes határátkelés veszedelmek sorával fenyegette az együttest. Amikor először játszottak Spanyolországban, a vámosok azt követelték tőlük, hogy fizessék meg biztosítékként a hangszerek teljes értékét, máskülönben nem engedik be őket az országba. Szerencsére a koncertet szervező menedzser jó barátságban volt egy bankigazgatóval, aki leszurkolta a biztosítékot, s így meg tudták tartani az előadást. Ugyanígy jártak az első kanadai turnéjukon is, azzal a különbséggel, hogy ott a koncert elmaradt. A vámosok mindkét esetben azt feltételezték, hogy a hárfákat értékesíteni akarják a vám megkerülésével.

Idővel persze kiismerték az egyes országok szokásait. „Amikor Olaszországban utaztunk – mondta Barbara –, mindössze annyit kellett tennünk, hogy pislogjunk a kék szemünkkel, megrázzuk a szőke tincseinket s kedvesen beszéljünk a hivatalnokokkal – máris el volt intézve minden. Törökország más volt, mert ott a dolgokat a kenőpénz működteti.” Norvégiában mindazonáltal akadt egy kis gondjuk. „Ott mindenki szőke, kék szemű, és senki sem tart igényt kenőpénzre.” Rábeszélő tehetségüknek hála, azért a norvégok is beengedték a hárfákat.

Meglehetősen sajátos probléma merült fel ugyanakkor egy másik európai turnén. Teherautóval utaztak koncertről-koncertre, ami túl kicsinek bizonyult a négy hárfa szállításához. Három még rendben belefért állítva, a negyediket ellenben csak keresztben lehetett elhelyezni. Egy része kilógott a nyitott ajtón, amit egy lánc tartott, hogy ki ne csússzon teljesen a hangszer. Így autóztak fél Európán át.

A turné utolsó állomása Svájc volt, és a határőr, látva a nyitott ajtót, azt mondta, hogy így nem közlekedhetnek a svájci utakon. „De hát miért nem, kedves uram? – kérdezte ártatlanul Barbara –, Hiszen épp most hajtottunk át ugyanígy kilenc európai országon.” „Csak azért – válaszolta a határőr –, mert kilenc európai országban szabad, Svájcban viszont nem!” Végül mégiscsak az együttes győzött a vitában, azzal érvelve, hogy alig néhány kilométert tesznek csak meg az alpesi utakon.

A légitársaságok munkatársaival sem volt könnyebb: „Folyton folyvást csatázni kellett, hogy berakodhassunk a poggyásztérbe. A hárfatokok látszólag óriásiak, de mi tudtuk, hogy beférnek, még ha csak egy hüvelyknyi hely marad, akkor is. És minden egyes alkalommal ment a vita és a veszekedés. Végül vagy megvesztegettük őket, vagy érvényesült Arisztid félelmetes meggyőző ereje.”


ELVESZETT HÁRFÁK

George és Barbara Bush az együttessel
a Fehér Házban
Az sem jelentett garanciát arra, hogy a hárfák együtt fognak megérkezni velük, ha egy géppel utaztak. Egyszer Texasban és a Dél-Nyugaton tettek koncertkörutat, amelynek végén három nap alatt kellett visszaautózniuk New Yorkba, hogy elkapják a Koppenhágába tartó gépet. Negyvennégy órát vezettek egyhuzamban, s csak annyi idejük maradt, hogy rendbe szedjék magukat, becsomagoljanak és kiérjenek a repülőtérre. Amikor végül elfoglalták a helyüket a gépen, és látták, hogy a hárfákat berakják a csomagtérbe, azt gondolták, hogy végre pihenhetnek egy kicsit.

De másnap reggel Koppenhágába érkezve hiába várták végeláthatatlan ideig a hangszereiket, ezért elmentek a poggyászkezelőbe. „Nem voltak hárfák azon a járaton, uram” – sajnálkozott a menedzser. „Elnézést, uram – válaszolta Arisztid –, ön talán nem tudja pontosan, hogy hogyan néznek ki a hárfák. Mi láttuk őket az elmúlt éjszaka a berakodáskor.” A menedzser felvitte erre Arisztidet a raktérbe, és valóban nem voltak ott! Kiderült, hogy New Yorkban a pilóta aggódni kezdett az időjárás miatt, s úgy vélte, hogy túl nehéz a gép. Elrendelte, hogy csökkentsék a rakományt, így a négy hárfát is levették a poggyászkezelők. A vége az lett, hogy minden szereplést – koncertet, televíziós felvételt stb. – péntekről vasárnapra át kellett szervezni Koppenhágában.

Előfordult az is, hogy a zenekarnak két hárfával kellett fellépnie, mert a másik kettő elveszett. Ankarából tartottak Indiába Teheránon át, és az átszálláskor ez a kettő valahogy a terminálon kívül maradt, s nem került fel a gépre. Tovább rontott a helyzeten, hogy a kották fele is hiányzott, mert azok is az elhagyott tokokban voltak. Három napig jártak ki a reptérre, nyomozva az elveszett hangszerek után. Végül Arisztid fizikai erőszakot alkalmazva benyomult a Párizsból éppen megérkező gép rakterébe, körülnézett és elkiáltotta magát: „Ez a kettő ott, ezek hárfák! Tessék levenni őket!” – ugyanis ott voltak. Megjárták Manilát, Teheránt, Bombayt, Párizst, ki tudja még, milyen helyeket. Beutazták a világ minden táját.


AMIT LÁTSZ, AZT KAPOD! (DE NEM FELTÉTLENÜL…)

Egyszer, amikor a zenekar a Liszt Ferenc Zeneakadémián játszott Budapesten, a hárfatokokat a színpad alatt helyezték el a koncert idejére. Másnap a repülőtéren az együttes tagjai aggódva figyelték, ahogy a négy hangszert berakják a repülőbe, majd látták a kirakodást is a következő állomáson. „Hála az égnek” – gondolták. Csak a koncertteremben nyitották ki a tokokat. Kettőben volt hárfa, kettőben ellenben nem, ezek üresek voltak! Kiderült, hogy a színpadi munkás Budapesten véletlenszerűen megragadott négy tokot az ott álló hat vagy nyolc közül, és ellenőrzés nélkül berakta őket a várakozó teherautóba.


FORRADALOM

Arisztid hamar rájött, hogy akár az Egyesült Államokban, akár külföldi vendéglátóknál szerencsésebb kormányzati védőszárnyak alatt utazni. Ez a költségeket is csökkenti, és a tisztviselők és politikusok segítőkészségét is növeli. Ám ez sem jelentett százszázalékos garanciát arra, hogy az ügyek zökkenőmentesen fognak bonyolódni mindig. Ráadásul ha akadt egy problémájuk, akkor rendszerint a dominóeffektus is érvényesült, vagyis újabb baj tetézte az előzőt.

II. Albert belga királlyal és Jimmy Carter elnökkel
a Fehér Házban
Egy görög útjukat az amerikai nagykövetség támogatta. Koncert után Thesszaloníkiből Athénon át Isztambulba akartak repülni. „Gyönyörű kék volt az ég azon a napon – folytatta az elbeszélést Barbara – amikor egyszer csak halljuk a hangosbemondót, hogy az időjárás miatt nem indul járat Athénba. Néztünk egymásra, majd vissza a kék égre, és nem értettük, hogy mi a fene folyik itt?” Nem sokkal később felbukkant az amerikai nagykövet tornacipőben és borostásan azzal, hogy diáklázadás tört ki a fővárosban. „Azonnal el kell hagyniuk ezt az elátkozott országot – tanácsolta – menjenek talán vonattal.” Ám közben mégiscsak elindítottak egy gépet a görögök, és sikerült feljutniuk rá. A problémáknak azonban ezzel még nem volt vége. Athénba érve egy szállodába irányították őket, mondván, hogy úgy sem indul repülő külföldre. Szobafoglalásuk természetesen nem volt, hiszen csak átutazni szándékoztak. S minél inkább igyekezett Arisztid a hárfákat a csomagmegőrzőben elhelyezni, az igazgató annál inkább nem akarta engedni ezt: „Nem lehet, bombák hullanak mindenütt.” Végül azért sikerült meggyőzni őt is, mint mindig.

A hárfák immár biztonságban voltak, ők pedig felugrottak egy kanadai turistákkal tömött buszra. „Annyira zsúfolt volt, hogy csak az egyik lábunk fért el a padlón, a másikat a nyakunkban kellett tartani – idézte fel nevetve Barbara. – A csomagokról meg már ne is beszéljünk.” Egy Athéntől húsz mérföldnyire lévő hotelbe vitték őket. Mivel már októbert mutatott a naptár és a nyári szezon véget ért, a hotel hivatalosan zárva volt. Nem volt vezetékes víz, sem élelem, sem semmi, s hajnali öt óra múlt. A hallban várakoztak este 9-ig, amikor végre felszolgáltak nekik valami ennivalót. Az útleveleket begyűjtötték a hotelesek, de Arisztid, aki ingerülten mászkált fel-alá egész nap, egyszer odaosont a pulthoz, és visszacsente mind az ötöt. Másnap reggel a szálloda igazgatója közölte, hogy most már helyre állt a rend Athénban és elmehetnek, fizessenek negyven dollárt fejenként az éjszakáért. Persze senki sem akart fizetni, mire az igazgató azt mondta: „Ha nincs pénz, nincs útlevél sem!” Arisztid taxit hívott erre, és ahogy elhajtottak, az útlevelekkel integetett neki.


A DOMINÓEFFEKTUS, MÁR MEGINT!

Az együttes végigturnézta a Karib-térséget, ahol St. Thomas volt a bázisuk, s innen ugrottak át a többi szigetre egy kis magánrepülővel és kevés csomaggal. Mikor Martinique-ba készültek, a reptéren bemutatták a hat hónappal korábban vásárolt jegyeiket. Közölték velük, hogy a járat megszűnt, a fuvarozó bezárt. „De nekünk koncertünk lesz holnap” – mondta Barbara. Ám nem számított, senkit sem érdekelt a problémájuk. Arisztid beindult erre. Rábeszélte egy másik légitársaság emberét, hogy fogadja el a jegyeiket, akinek viszont volt egy feltétele: „Önöket el tudjuk vinni, a hárfákat ellenben nem.” Arisztid finoman győzködni kezdte: „Márpedig a hárfák nélkül nem megyünk!” A repülős újra alkudozni próbált: „Rendben, három hárfának szorítunk helyet.” „Nem – vágta rá Arisztid –, négy hárfánk van, és mindnek menni kell.” Végül természetesen elvitték valamennyit, de a megpróbáltatásoknak ez megint csak a kezdete volt.

A turné szervezőivel este hétre volt megbeszélve érkezési találkozó a reptéren, akik ehhez képest éjfélkor jelentek meg. S mintha mindez nem lett volna elég, közben bezárták a várót és szakadni kezdett az eső. Miután megérkeztek, Arisztid a kétségbeejtő helyzetben beleegyezett, hogy a legutóbbinál olcsóbb helyen szálljanak meg, és ez rossz döntésnek bizonyult. A szálloda a semmi közepén állt, hajnali egyre ért ki velük a fuvaros. A konyha zárva volt, a szúnyogok elviselhetetlenül támadtak, s a bezárt ablakoknál majd' megfulladtak.

Swanson Harp:
Fully Gilded Empire
Másnap reggel, csaknem 24 órás koplalás után a csoport farkasétvággyal indult reggelizni. Az étel valami pacalféle volt, hozzá sem tudtak nyúlni. Mivel a szálloda hegyoldalra épült, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra, a négy nő úgy döntött, hogy úszik inkább egyet. Magukra kapták a fürdőruhát és elindultak lefelé a hegyről. Egy nyomornegyedben kötöttek ki, és amikor végre elérték a partot, nem strandot találtak ott, hanem szemétlerakót. A kóborló kecskék, a lompos kutyák és az átható bűz azonnal menekülésre késztette őket. Visszaérkezéskor azonban a szállodát vezető apácák nem engedték be őket. Rövidnadrágban és bikinifelsőben látva azt hitték róluk, hogy kuncsaftokra vadászó prostik.

Nem maradt más hátra, Arisztid rábírta a menedzsmentet, hogy költöztessék át egy jobb szállodába az együttest. Az új hely csak öt mérföldre volt az előbbitől, és saját stranddal rendelkezett. A koncertet este tartották a hallban légkondicionálás nélkül. A közönséget ventilátorokkal hűtötték, amiből az együttesnek nem jutott, pedig fojtogatóan meleg volt aznap. „Arisztid kopasz fejéről úgy potyogtak a hárfára az izzadságcseppek, akár az eső, és a húrokra folyton legyek szálltak – idézte fel nevetve Barbara, majd hozzátette: Volt még egy nagy bogár is, ami rászállt a hárfára, és ahogy csapkodta a szárnyait, furcsa zizegő hangot hallatott.”

A koncert végén a lányok rögtön elhagyták a színpadot és ledobták a teljesen átizzadt ruháikat. Bezzeg a közönség ráadást követelt, ezért a lucskos ruhákat vissza kellett kapni magukra s játszani kellett tovább.

Egy másik alkalommal Sanghajból utazott az együttes Manilába hongkongi átszállással. Itt közölték velük, hogy nincs hely a raktérben a hárfáknak, de a cég biztosította őket, hogy másnap azok is meg fognak érkezni. „Híres végszavak! – legyintett Barbara –, Hányszor hallottuk már ezt!” Ahogy elrepültek Hongkongból, még látták, hogy a hárfák úgy sorakoznak a raktárnál, akár a katonák.

Mikor a következő napon a hangszerek is megérkeztek Manilába, azt gondolták: „Hála Istennek.” Mivel a turné jól ment, ezért nem volt különösebb szükség gyakorlásra vagy próbára, és természetesen a hangszerekhez sem nyúltak. Vásárlással, úszással és hasonlókkal töltötték el a napot, majd elmentek a koncertterembe este hét órára, hogy felkészüljenek az előadásra.

„Kinyitottam a hárfatokomat, és nem hittem a szememnek. – idézte fel Barbara. – Az előző koncert óta nem lehetett teljesen bezárni, ezért a tetején volt egy széles nyílás. Hongkongban esett az eső, és a jelek szerint kinn hagyták a szabadban, mivel a víz befolyt a belsejébe. A huzat megvédte a hangszert a víztől, az nem volt nedves. Ezzel szemben az összes fellépőruhám – amiket szintén a tokban tartottam – teljesen elázott. Volt egy szép, zöld bársony blúzom közvetlenül a fehér ruhám mellett. A blúz cuppogott, a fehér ruha meg zöld csíkos lett tőle. Szerencsére volt egy másik ruhám, ami nem lett foltos. Fel tudtam lépni, bár nyakig vizesen.”


AMERIKA JÖN ÉS MEGMENT

Minden hárfás tudja jól, hogy munkát nem szabad visszautasítani, és ezzel a New York Harp Ensemble sem volt másképp. Egy októberi napon a menedzserük felhívta Arisztidet a kanadai Vancouverből. „Ez valamikor a hét közepén, szerdán vagy csütörtökön volt – kezdte a történetet Barbara – és megkérdezte Arisztidet, hogy vállalnánk-e harminc koncertet az Egyesült Államokban és Kanadában?”

„Mikor kezdenénk?” – kérdezte Ari.

„Holnap” – felelte a menedzser.

„Remek, vállaljuk” – válaszolta neki Arisztid.

A menedzser kicsit meglepetten ismételte: „Holnap kell kezdenetek.”

„Rendben” – vágta rá ismét Arisztid.

„Vízumra is szükség lesz” – folytatta a másik.

„Rendben” – bármit vetett fel is a menedzser, Ari mindenre ezzel válaszolt.

„Az első koncert Winnipegben lesz szombaton.”

„Jó. Csodálatos.”

„Szóval nem volt vízumunk. Se téli gumink. Se semmink. Az egyik hárfás nem ért rá, szereznünk kellett helyette valaki mást.” – összegezte Barbara.

Péntek este aztán a menedzser újra hívta Arisztidet: „Hol vagytok?”

„Chicagóban” – válaszolta Arisztid, miközben valójában még mindig New Yorkban voltak.

A négy hárfás a hárfákkal tömött U-Haul utánfutóval elfurikázott egyenesen Winnipegbe, leadta a koncertet, majd egyik koncerthelyszínről a másikra vándorolva bejárta Kanadát, eljutva egészen az alaszkai határon fekvő Kitimatig. Az odaút nem is volt olyan rossz, bár huszonhatszor kellett nagyobb kitérőt tenniük, hogy átkeljenek a ritkásan épített hidakon. Ahogy megérkeztek a városba, szinte mindjárt indulhattak is tovább. Szakadt a hó. „Nyugat-Kanadában senki sem vezet, amikor havazik, már ha nem muszáj – magyarázta Barbara. – Hókotrót persze igen, de autót nem.” Át kellett hajtaniuk a Jasper Nemzeti Parkon, ahol minden zárva volt az időjárás miatt. Naná, hogy épp a közepén fogyott ki a benzinjük! Szerencsére arra tévedt egy jó szamaritánus, és kisegítette őket annyi üzemanyaggal, amennyivel eljuthattak Albertába. „Nem tudtuk, hogy Kanadában megengedett kannás benzint szállítani tartalékként – mondta Barbara. – Megpróbáltunk fizetni neki s nem fogadott el pénzt.” Csak annyit mondott: „Egyszer majd Önök is ugyanígy fognak segíteni valaki máson.”

A következő koncert után a helyi szervező útba akarta igazítani őket: „St. George-ba vissza felé kell furikáznotok a Jasper Parkon át.” „Nincs az a pénz” – vágták rá egyszerre, és inkább repülővel mentek tovább. Csakhogy nem volt elég hely a kis teherszállítógépen, úgyhogy hálóban függesztették fel a hárfákat a csomagtérben, ők pedig a pilótafülkében utaztak.

Kottaborító

Annak, hogy az együttest ennyire rövid felkészülési idővel hívták el a turnéra, az volt az oka, hogy egy orosz zenekar minden magyarázat nélkül lemondta az utat az utolsó pillanatban. Az egész pedig azért volt olyan őrületes, mert az oroszok repülővel utaztak volna kényelmesen mindenhová, nekik bezzeg kocsikázni kellett. Megtettek úgy 10 000 mérföldet hat hét alatt, és nem csoda, hogy az egyik fellépésnél a helyi újság ezzel a szalagcímmel jelent meg: „AZ OROSZOK MEGHÁTRÁLTAK. AMERIKA JÖN ÉS MEGMENT.”


APÁCASHOW

Az egyik legkellemesebb munkájuk Barbara emlékei szerint az volt, amikor az együttes a Leonardo Da Vinci tengerjáró fedélzetén játszott. „Minden nap kétszer le kellett adnunk egy félórás műsort, a nap többi részével pedig szabadon rendelkeztünk” – emlékezett vissza. Amikor Genovába értek, megtudták, hogy az olasz kormány összeomlott, és az új lemondta a koncertjeiket. „Igen ám, de szükségünk volt a bevételre, hogy visszajuthassunk az Államokba. Végül megígérték, hogy átütemezik a koncerteket két-három héttel későbbre. Az egyetlen szálláshely, amit megengedhettünk magunknak, az egy apácazárda volt. Két hét egy zárdában! Rengeteget gyakoroltunk!”


ÜZEMZAVAR

Az együttes az egyes országokban sokféle módon utazott. Olaszországban és Spanyolországban például mindig rendelkezésükre állt egy busz sofőrrel. Egyszer viszont Németországban kaptak egy kézi sebességváltós teherautót sofőr nélkül. „Én nem vezettem egyáltalán abban az időben – mesélte Barbara –, úgyhogy én nem jöhettem szóba vezetőként. Arisztid kiváló sofőr volt, de nem tudta, hogy hogyan kell vezetni egy kézi váltós kocsit. Ő róla se lehetett tehát szó. Egyedül Eva Jaslar értett hozzá, ő meg utoljára 15 évvel korábban vezetett ilyet Lengyelországban, amikor a jogosítványát szerezte.

Végül is Eva vezetett, én pedig navigáltam – folytatta Barbara. – Nem beszélek németül, és Németországban minden városnak a neve egy mérföld hosszú. Mire elolvasol egyet a térképen, már el is telt a nap.”

Hárman utaztak a teherautó sofőrfülkéjében, Arisztid – az egyetlen, aki beszélt németül – hátul ült a hárfákkal. Túlságosan is ideges volt attól, ami elől folyt. A dermesztő hideg miatt azonban végül ő is előrejött a fülkébe.

Constance felé tartottak, mikor Barbara, akinek navigálnia kellett, hirtelen rájött, hogy kompra kell szállniuk. Vissza kellett forduljanak, s Eva keresett egy mellékutcát a megforduláshoz. Egyszer csak elkiáltotta magát: „Ó, Istenem! Istenem!” Aztán vadul lóbálni kezdte a kitört váltókart. A teherautó állt keresztben az utcán, és nem lehetett beindítani. Többen is odajöttek segíteni, gondolták, hogy eltolják a járművet egy parkolóig. Mivel a kocsi tele volt pakolva a négy hárfával és az összes csomaggal, csak az út széléig bírták eltolni, másnap meg szerezniük kellett egy másik autót.


ÖSSZEGZÉS

Minden történetnél rácsodálkoztam, hogy az együttes mennyi ügyességgel oldotta meg a felmerülő problémákat. Mindig folytatni tudták a turnét, s csak ritkán maradt el fellépésük. És a legtöbb esetben Arisztid volt a nap hőse, aki a legesélytelenebb helyzetekből is kiverekedte magát, még olyankor is, amikor bárki más már régen bedobta volna a törülközőt.

Würtzler Arisztid 1997. évi halálakor leállt az együttes. Ő volt a hajtóerő, amely létrehozta a zenekart és oly sok ajtót megnyitott előtte. Arisztid több mint 200 darabot, átiratot készített az együttes számára a klasszikus szólóktól a versenyműveken át a popzenéig. Több ezer levelet írt meg, s számtalan emberrel és intézménnyel tartott kapcsolatot, többek közt nagykövetségekkel, koncertszervezőkkel, légitársaságokkal, hírközlő szervekkel, lemezkiadókkal. Mindezt azzal a céllal, hogy sikerre vigye a New York Harp Ensemble hárfaegyüttest.

Azontúl, hogy ezernyi koncertet adtak 53 országban, és hogy négy elnök is meghívta őket fellépni a Fehér Házba, még II. János Pál pápával is volt szerencséjük megismerkedni és játszottak neki. Barbara elmesélte nekem, hogy a Szentatya elcsodálkozott, amikor az együttes két tagja lengyelül üdvözölte őt: „Azt hittem, hogy önök amerikaiak” – mondta. „Azok vagyunk – válaszolták lengyelül –, lengyel-amerikaiak.”

II. János Pál pápával a Vatikánban




(Ez a cikk először 2002 nyarán jelent meg a Journal of the American Harp Society című szaklap Vol. 18 No. 3. számában. Magyarul megjelent Würtzler Arisztid születésének 90. évfordulóján. Fordította: Nizalowski Dorottya és Nizalowski Fanni, lektor: dr. Ammann Gyöngyi. Minden jog fenntartva! Lásd még: swanson.com)