2015. november 13., péntek

Verseghy Ferenc mint gyilkos hárfavirtuóz

Ma van a magyar nyelv napja, ugyanis 1844-ben ezen a napon fogadták el a nyelvünket államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvénycikket.

Nem régiben írtunk is erről Lieder Friderika kapcsán, megemlítve, hogy épp ebben az évben, tehát 1844-ben született a Himnusz zenéje is. Hogyan is ünnepelhetnénk méltóbban a magyar nyelvet, mint egy Verseghy-verssel?

Ugyanis nemcsak nyelvész és irodalmár, de zeneszerző, kiváló énekes, s egyik első, név szerint is ismert hárfásunk is volt, ám eleddig sajnos ezt csak kevesen tartották számon róla. Büszkék vagyunk rá, hogy egy újabb régen élt hárfásnak állíthatunk emléket itt a blogon, s éppen egy ilyen jeles napon. És ha már őt választottuk, természetesen frissítettük az életrajzát is a Wikipédián a hárfával, hárfázással kapcsolatos adatokkal.

Verseghy alábbi versével kapcsolatban tudni érdemes, hogy ugyan polihisztor pap volt, ám jó humorú ember is, akinek sokszor pikáns volt a mondanivalója. Mivel néha nincs idő hosszú verseket olvasgatni, ezért a sietőseknek röviden összefoglaljuk költeményének lényegét: Verseghy annyira menőn szaggatta a hárfa húrjait, hogy amikor egy konkurens egyszer meghallotta játszani, azonnal kinyiffant a sárga irigységtől, de hát mit tegyünk, ő kereste magának a bajt.

Egy Fülemüléről és a Hárfásról.

1.

Lantommal tegnap kimenvén
a szomszéd erdőségbe
egy kő szálra le terjedtem
az árnyék hivessébe;
kételkedtem Orfeusnak
kedvesséhez küldött versét
vagy hogy inkább Piramusnak
énekeljem esetét.


2.

Hárfám próbás zengésére
ébred egy filemüle
le száll árnyékos tanyámnak
zöldellő tetejére:
kultsommal vont hurjaimnak
állhatatlan, s hamis hangját
követi, és tsufolodván
igazgattya tónusát.


3.

Félre tévén réz kultsomat,
kezdem hangos munkámat,
tsendes kézzel sétálgatom
lantom huros utamat,
követi ő énekével
ujjaimat, s kis nyelvével
ujjít hárfámról hangokat,
s el énekli nótámat.


4.

Kezdek frissebb fogásokat,
ezeket is követi,
veszek szomorúbb hangokat,
s azokat is énekli,
ha ugrálok, velem ugrál,
ha megállok, velem megáll,
hartzomat mint egy neveti,
s ha halgatok hartzra hí.


5.

Végre minden ujjaimal
húrjaimra rohanok,
tellyes tónusommal szavát
szégyeníttvén tréfálok;
ezt követvén, kisded meljét
hangokra szolgáló erét,
jaj között megerölteti,
s ki éneklé kis lelkét.


6.

Lefordul a fa ágáról,
s éppen hárfámba esik,
ebbe mint egy koporsóba
hartza után le nyugszik:
hárfássa volt a völgyeknek,
hangos dísze az erdőknek,
méltó, hogy diszes koporsót
nyerjen kis tetemének.

(A 80-as évek végéről.)